„Szóval lenni kell egy csoki Jézusnak
Hogy jobban érezzem magam belül
Lenni kell egy csoki Jézusnak
Ne maradjak kielégületlenül”

(Tom Waits: Csokoládé Jézus, Krusovszky Dénes fordítása)

Tom Waits 1999-es dalában tökéletes társadalomkritikát állított az önimádó kamuvallásos és kamuértékeket behazudó képmutató hipokritáknak, akik szeretnek a rivaldafényben tetszelegni kényelmes erkölcsösségüket fitogtatva. Aki nem ismeri, mert mondjuk hozzám hasonlóan kétéves volt, amikor ez a remekmű megszületett, mindenképpen guglizzon rá, ha másért nem, a megafonos kezdés valami csodálatos, tényleg.

Talán szakmai ártalom, de most, amikor éppen az általunk szervezett tüntetést eltérített, de a hozzá csatlakozó diákokért felelősséget nem vállaló Ziggy, azaz Rékasi Zsigmond által okozott probléma megoldására gyűjtünk, sajnos rontja a mű élvezetét számomra, hogy nem tudom nem összekötni a kettőt. És miután a szervezők, és személyesen én is több alkalommal lényegében addig álltunk ki mellette, ameddig csak lehetett, én személy szerint még a második tüntetésen is javasoltam felszólalónak, csak miután az elsőn arra buzdította a diákokat, hogy „ne menjenek haza”, a többség nem merte bevállalni, miután a HírTV-ben azzal kezdte interjúját, hogy voltak velem vitái, és tiszteli a Független Diákparlament munkáját, de kevés, és valami meg nem nevezett többre van szükség, úgy érzem, nekem is van lehetőségem elmondani a véleményem.

A cél közös. Akkor mit elégedetlenkedek, fogjunk össze, írja az egyszeri kommentelő, csak aki már életében dolgozott öt percnél tovább bármin hús-vér emberekkel, az tudja, hogy ez nem ennyire egyszerű. Azt gondolom, sokféleképpen lehet egy célért küzdeni. Van, aki tüntetést szervez, van, aki adakozik, más újságcikket ír, megint más benyújt egy javaslatot a parlamentbe, amit megint mások napirendre sem vesznek (ez utóbbi nem tartozik a célért való küzdés halmazába). Ezen módok sokaságába azonban nem sorolom be azt, ami történt.

Amikor valaki a mások által sok munkával megszervezett békés és a tömeg miatt hatásos demonstrációt eltéríti, az eltérített diákokat nem tájékoztatja, nem vállalja föl, hogy ő egy be nem jelentett tüntetés vezetője, csupán üvölti a Facebook-live-ba, hogy „ellenállás”, majd utólag közzéteszi véleményét, hogy a hivatalos rendezvény mennyire lapos volt, az nem radikalizmus, nem saját módszer, az semmi. Most hagyjuk is, hogy minden eltérített diák a mi nagyon lapos és erőtlen rendezvényünkre érkezett, hagyjuk azt is, hogy semmi konkrétumot nem tudott mondani, mi lenne a nagy alternatív világmegváltó módszer, a nagybetűs Módszer. Azt is hagyjuk, mekkora felelőtlenség volt a fent leírtak szerint magukra hagyni a diákokat.

De a lényeg az egész kommunikációja. Amikor ez után a mi hátunkon, és az eltérített diákok hátán körbehaknizza a médiát, és élő adásban játssza a mártírt. Miközben mi éppen az általa okozott problémát igyekszünk megoldani, és gyűjtést szervezünk az egyébként persze a legmagasabb birsággal megbüntetett diákoknak, addig ő a HírTV stúdiójában ecseteli, hogy mennyire el akarja nyomni „a” hatalom. Ezt a jelenséget nyugodtan nevezhetjük tehát Waits-i mintára csokipetőfizmusnak, ami a fotelforradalmárság továbbfejlesztése, a hírtévémártírság. De a csokipetőfizmus jobban hangzik.

A felelősségvállalás teljes hiánya mellett sütkérezve a rivaldafényben önmagamra irányítom a figyelmet, miközben a problémát, amit okoztam, nem vállalom fel, az majd megoldódik valahogy. „Mindenkinek kikötődött a csipőfűzője”, ugye? „Szellőztettétek a kukákat”. Ez egyáltalán nem szellemes, és nem is ironikus. Ez olyan cinizmus, ami jelen esetben megengedhetetlen. Ha ugyanis Ziggynek akkor lett volna annyi vér a pucájában, hogy ha már kérésünk ellenére eltérít egy kis diáksereget, felvállalja, hogy ez egy be nem jelentett villámcsődület, csak ő kapott volna egy kisebb összegű birságot a bejelentés elmulasztásáért, a diákok igazoltatása, a rendőrgyűrű, és az ötvenezres birságok megúszhatóak lettek volna.

Amilyen jól hangzik a rá jellemző szó, olyan káros ez, lassan azt érzem, az ilyen személyek többet tudnak nekünk ártani, mint a kormánymédia lejáratási kísérletei, melyeken már az intelligensebb kormánypárti szavazók is csak nevetnek. Jelenleg kétmilliónál jár a gyűjtésünk, közben a TASZ is beleállt, lesz fellebbezés birságenyhítésért. Ha sikerül, mindenképp, ha nem, talán akkor is ki tudjuk majd így fizetni az összeset. Mi, laposan, és erőtlenül.

Valójában a csokipetőfik szépen lassan elolvadnak, lefolynak a hírtévé képernyőjén, és helyüket átveszi a békés, jó hangulatú, de immáron legyőzhetetlen tömeg.