"I wanna contribute to the chaos / I don’t wanna watch and then complain" (The Front Bottoms)

Telefonfüggő vagyok, de nem úgy, ahogy gondolod

2019. április 30. - Kristóf Tarnay

Biztosan vannak olyan embertársaink, akiket fizikai függőség köt okoseszközükhöz és elvonási tünteteik lesznek, ha nem használhatják. De most nem erről lesz szó, magamat ugyanis nem ebbe a kategóriába sorolom. Én teljesen jól megvolnék napokig a telefonom nélkül, érzelmileg egyedül a hozzám közel álló emberekkel való üzenetváltások hiányoznának, de azt gondolom, ez alapvető emberi társas szükséglet, nem technológiafüggő.

Viszont. Közben kapnék egy tucat emailt, amire nem válaszolnék, ha bárki el akarna érni, nem tudna, és én se tudnék senkit felhívni, ha valamit meg kell beszélni. Reggel nem kelnék föl időben, mert nem lenne ébresztő, ami szóljon, nem emlékeznék, ha valahova a megszokottól eltérő időpontban kell mennem, ha új helyre mennék, nem lenne Google térkép, ami megmondja, hova menjek, vonatjegyet vagy telekocsit is telefonról rendelek és ha már itt tartunk, az se mindegy, mennyi pénzem van, a netbankot is a telefonomról nyitom meg.

Telefonfüggő vagyok tehát, abban az értelemben, hogy ahogy a technológia fejlődésével egyre több és több szolgáltatást integráltak bele abba az egy kütyübe, úgy szépen lassan elkezdtem én is ezeket kihasználni, míg nem eljutottam odáig, hogy az életem szervezésénél lassan szinte egészen erre az egy eszközre támaszkodom, ami ha kiesik, akkor minden borul. Pedig egyáltalán nem ismeretlen dolog, hogy kiessen, betörhet a kijelző, tönkremehet az akksi, és még egy tucat dolog történhet vele, ami miatt szervízbe kell vigyem, ott kell hagyni pár napra, de elég csak hogy otthon felejtsem a töltőm és napközben lemerüljön.

gilles-lambert-8649-unsplash.jpg

Ebben az esetben tehát rám nem úgy kell csupán gondolni, mint akinek kiesett az életéből egy eszköz, a telefonja. Hanem úgy, mint ha száz évvel ezelőtt egy embernek egyszerre romlik el az ébresztőórája, megy tönkre a vezetékes telefonja, veszti el a határidőnaplóját, lopják el a számítógépét, veszik el a térképe, és még sorolhatnám.

Persze erre ismerőseim gyakran mondanak egy csomó dolgot, ami pótolható, és ez igaz is. Többféle ez is, vannak, amik csupán alternatívák, és valóban pótolhatók, lehet vonatjegyet venni az automatában például, van, amit kis energia- és pénzráfordítással pótolni lehet vész esetére, vehetek határidőnaplót, hogy oda is fölírjak mindent, vehetek ébresztőórát, stb. Ugyanakkor ha belegondolunk, mennyi mindent használunk minden nap az okostelefonunkon, szinte lehetetlen mindenre “analóg” alternatívát beszerezni, ha normálisan szeretnénk pótolni, akkor a GPS-től a PDA-ig megvásárolandó dolgokra egy kisebb vagyont elkölthetünk, hogy pótoljunk egy kieső eszközt (így már mindjárt nem tűnik olyan soknak a csúcsmodellek ára sem).

És vannak, amiket csak egészen körülményesen lehetne pótolni, ilyen például a netbank, amibe ha asztali gépről lépek be, akkor is kell hozzá telefon. Én a QR-kódos verziót használom, ami a telefonom ujjlenyomat-olvasójával azonosít, kifejezetten kényelmes, rá is szoktam, de ha nem ez van, akkor is kell SMS-kód, szóval a telefon tudtommal nem megúszható. Ha nincs telefon, mehetek egy sajátbankos ATM-hez egyenleget csekkolni és mehetek be a bankba pénzt utalni. Régen azt mondták, hogy a telefon egyre nagyobb hányadban váltja ki a számítógépen végezhető tevékenységeket, mára pedig már megfordult a dolog: a telefonon elvégezhető dolgok egy részét meg tudom csinálni számítógépen is.

Tulajdonképpen miért kell kiállnunk Nagy Blanka mellett?

Ismerem Blankát, jóban is vagyunk, ennyi elfogultság engedtessék meg nekem, de ez visszafelé is igaz: a vele szemben írt szavaim néha ridegnek tűnnek, de nem azok, csupán le akarom csupaszítani a legvégsőbb jelenségig, ami ellen viszont föl kell hördülnünk mindannyiunknak. Egyébként tehetséges szónoknak tartom, nem a kecskeméti beszéde volt a legerősebb, és remélem, halljuk még sokszor valamilyen formátumban.

Szóval kiállás. Nem önmagában azért kell kiállnunk mellette, mert elmondott egy beszédet, és ezért a támadások kereszttüzébe került. Sokan mondtak beszédeket, az olykor ellenzéki királycsináló 444 elég bulvárpolitik-kontraszelektív módon pécézte ki az ő videóját, és tette ezzel országosan ismertté, de ezáltal egyáltalán nincs egyedül, nagyon sokunkat támadtak tüntetésen elmondott beszédekért, ez talán még a politika része valahol, azt is mondhatjuk, sajnos, meg ez a politikai színház eleme, de tudjuk, hogy ez hogy működik.

Nem is azért, mert diák, és én őszintén szólva abszolút egyszer és mindenkorra szeretném hanyagolni a korkártyát a politikából, ez ugyanis nagyon káros, és hiába néz ki jól odafele (ilyen fiatal vagyok, és már beleszólok a politikába), mindig és kódoltan, automatikusan visszafele is elsülhet és el is fog sülni (ilyen fiatal, még a seggén a tojáshéj, mit pofázik bele a felnőttek dolgába), és ha ez utóbbin - jogosan - fölháborodunk, akkor álszentség és következetlenség ez előbbit retorikai elemként használni, tehát nem szabad csinálni.

Nem is azért, mert ótvar kis prolinak nevezte valaki, aki abból él, hogy másokat ótvar kis prolinak nevez, és részben önmaga és szimpatizánsai, részben mi, az ezeken felháborodó liberális olvasók tartjuk benne ebben a szerep általi ketrecében. Ez is előfordul, ez gyakorlatilag bevallottan színház, ahol megy az adok-kapok, aztán hazamegyünk és lefekszünk aludni.

Hanem azért, ami ezután következett a jegyeivel és az ellenőrzőjével. Ne legyenek kétségeink, ne gondoljuk, hogy ezt a lejáratókampányt hosszú brainstormingok előzték meg, valószínűleg Habonynak ki se kellett szállnia a kádból egy kiadós szippantás a jóból este után, a Ripost szerkesztőinek NER-kompatibilis házmesterlelkében ugyanis zsigerből megszületett a válasz: mit pofázol, kisanyám, inkább tanulnál!

Ez a cikk kicsit hosszabban, de nem sokkal szofisztikáltabban pont ezt tartalmazza. Hogy a 30 alatti fiatalok csak építés alatt álló robotok, alattvalók, és ha túl sokat ugrálnak, bármikor azt lehet nekik mondani, hogy ülj le, fiam, egyes! Ebben a gondolatvilágban a diákok csak alattvalók, másodlagos állampolgárok, jogaik természetesen nincsenek, a kritika, amit megfogalmaznak csak egy rossz kamasz hisztije, és mit pofázik úgy? Majd ha az igazgatót dicséri, szerepelhet a köztévében, és ennyi. Ha sokat pattog, elővesszük, mert mindig elővehetjük az ellenőrzője által, úgyis ezzel le lehet járatni, erre már senki nem mond semmit, hiszen a magyar népléleknek amúgy is pont ez jut eszébe, amikor harminc év alattit lát a képernyőn.

Mert egy diák annyit ér, ahányasra épp bemagolta a Pitagorasz-tételt, és ez ellen úgy sem fog és nem is mer soha senki szólni, mert akkor bizony róla is kiderülne, hogy nem volt kitűnő, csak mára már eldugta otthon a sufniba az ellenőrzőkönyvét és retteg, nehogy valaha előkerüljön.

A prüdéria, az álszentség, amely kiakadva tabuként eltolva magától úgy kezeli a trágárságot, mintha ők maguk sose mondanának ilyet, csak hab a tortán.

Amennyiben ez ellen a világkép ellen nem állunk ki minden lehetséges módon, és nem utasítjuk el azt a szemléletet, amely a diákok teljes lényét a pillanatnyi ötfokú érdemjegyéből vezeti le, ebből származtatja, hogy a teljes individuumuk mennyit ér, akkor minden harminc év alatti véleménynyilvánításának, szakmai karrierjének, létezésének jogosultságát is megkérőjelezzük, elsmerjük, nem kéne léteznünk, fiatalok és taknyos kis senkik vagyunk még a politizáláshoz, jobban tesszük, ha leülünk és az ellenőrzőnkbe mélyedve elszégyelljük magunkat, és fölmondjuk a másnapi memoritert, nehogy körmöst kapjunk a tanárbácsitól.

Google, Origo, kispiacok, whatever

A Google miután az amerikai médiába is eljutott a sztori, úgy döntött, visszavonja a médiainnovációs pályázaton az Origónak kiítélt támogatását, mert miután az amcsi sajtó megkérdezte tőle, mennyire jó ötlet egy állami pénzen kitömött propagandalapot támogati a renoméjavító alapjából, rájött, hogy annyira mégsem.

A kérdés az, hogy akkor eredetileg mi a jó istent vizsgáltak? Mármint megírt a a sajtó a tengerentúlon, ránéztek, és rájöttek, hogy hoppá, gyerekek, mindent vissza, ez egy állami propagandalap. De akkor elsőre mégis mit vizsgáltak, hogy simán bekajálták a kiadó PR-szövegét, hogy lesz majd nagyon modern felület, meg hírlevelek, és meg se nézték, hogy tartalmilag amúgy mit állít elő?

Erősen úgy néz ki, ennyire érdeklik komolyan a Google-t a kis piacok, kiszór egy kis aprópénzt, meg se nézi, kinek mire juttatja. Vajon világszerte a pályázat vélhetően hasonlóan alapos elbírálása során hány állami propagandalap kapott még támogatást, amit nem vett észre a "nagy" országok médiája?

Mellesleg azt amúgy is hagyjuk, hogy a Google aggódik a demokráciáért, miközben egyre inkább úgy néz ki, hogy egy nagy és jövedelmező piacért lazán beépíti a keresőjébe a Kínai Kommunista Párt cenzúraszoftverét.

Mustra: kólás energiaital, de tényleg

Bár már itthon a Hell a piacvezető, a Coca-Cola már eddig is fontos szereplője volt a hazai energiaitalpiacnak a Burn-nel és a Monsterrel, most azonban magából a kólából is kijöttek az energiaital-változattal, ami ráadásul azért is különleges, mert míg az esetek többségében vágyakozva olvassuk, hogy tőlünk ezer kilométerekre milyen új ízekkel rukkol elő a multi, és várjuk, hogy majd egyszer félig lejártan, megütődve, aranyáron rátaláljunk egy pesti dohányboltban magánimportban, most megfordult a kocka, és a hivatalos kólás energiaital először Magyarországon és Spanyolországban kerül piacra.

Már korábban is voltak jobb-rosszabb próbálkozások a kólás ízű energiaitalra, mert amúgy maga az ötlet elég triviális, jól megcsinálni viszont már annál nehezebb. Többeknek beletört a bicskája, a S-Budget-es kólás energiaital annyira rossz volt, hogy nem tudtam meginni, a Hell Strong Cola szerintem maga a középszer, de időnként hűtve jól esik, a Red Bull-féle Simply Colát szerettem, itthon pár helyen lehet csak kapni, néha még látok a Müllerekben. 

És akkor megérkezett a hivatalos, "a" kóla ízesítette az energiaitalt, azaz a magas koffeintartalmú nedűt önmagával.

Matolcsynak és a csipszadónak köszönjék a spanyolok is, hogy taurin nélkül tette mindezt.

cola_energy.pngForrás: Coca-Cola / YouTube

cce-250-ml-can-cmyk-lores_cikk.jpgÉn mikor először megkóstoltam erősen lehúzós ötszáz forintos áron a szegedi egyetemi könyvtár kávézójába (nem tudom, ki árazta be, de ember: az két forint milliliterenként!!), első benyomásom az volt, hogy jó, finom, de kevésbé érzem benne a szénsavat. Értelemszerűen a megemelt koffeintartalommal erősödik az a nekem nagyon kellemes kesernyés koffeines utóíz, ami miatt egy kicsit talán édesebbé is tették ellenpólusként. 

Olyan ez, mint ha a zenekarban durván megnyomják a dobot, és kicsit hozzáerősítik a gitárszólót is. A kissé erősebb édes alapíz, amit úgy szeretünk, egyenesen beletorkollik az intenzívebb kesernyés utóízes lecsengésbe. Bevallom, engem elsősorban ez tesz hajlamossá arra, hogy ráfüggjek a kólára (nem a cukor, zéróval kielégítően megy, koffeinmentessel nem), így esélyes, hogy erre még jobban rá fogok, főleg egy erősebb vizsga előtt, de mindenképp valami emberibb áron beszerezve.

Az ital kijött zéróban is, igazából az a fura, hogy kijött nem abban is, a kóla mostanában új ízeket idehaza leginkább csak cukormentesben hoz ki, azt is nemsokára megkóstolom, hamarosan arról is lesz mustra, illetve hivatalos forgalmazásban is elindult a vaníliás kóla (zéró, mondanom sem kell), arról is lesz poszt a héten.

A második egy százalékkal a világnézeti szabadságért

Kinek adják a jövedelemadójuk második egy százalékát az ateisták? Az elsőt közhasznú civileknek, a másodikat leginkább 31 bejegyzett egyháznak lehet adományozni. Ez utóbbira van még egy kategória, az úgynevezett „kiemelt költségvetési előirányzatú szervezet”, ebbe kizárólag a Nemzeti Tehetség Program tartozik jelenleg. Én ateistaként általában jobb híján nekik szoktam adni.

A kérdés érinti még az agnosztikusokat, a felekezeten kívüli hívőket és azokat, akiknek az egyházát nem jegyezte be „történelmiként” az állam. Az Alaptörvény eközben elméletileg garantálja a világnézeti, illetve ahogy enyhén klerikálisan fogalmaz, lelkiismereti szabadságot, amely véleményem szerint azon túlmenően, hogy az állam nem privilegizálhat egyes vallásokat mások karára (megteszi), azt is kell, hogy jelentse, hogy a hívő és nem hívő világnézeteknek esélyegyenlőséget kell élveznie.

helloquence-51716-unsplash.jpg

Ezért úgy gondolom, ezen alapelv és a szekularizáció tényleges érvényesítése érdekében célszerű lenne egy harmadik kategóriát is bevezetni a technikai számmal rendelkező második egy százalékra jogosult szervezetek között. Ide tartozhatnának az ateizmust, a humanizmus és az agnoszticizmust, mint világnézetet valló, és a szekularizációt, mint társadalmilag szükséges folyamatot képviselő civil szervezetek, társaságok.

Most, amikor az iszlám invazív terjeszkedésétől való, egyébként részben jogos félelelme miatt kvázi „válaszul” a hazai populista jobboldal a kereszténységet akarja ráerőltetni az ország egészére, figyelmen kívül hagyva az összes többi vallást és azt, hogy az ország több mint egyharmada ateista, soha nagyobb szükség nem volt még a zsidó-keresztény hagyományokon alapuló, mára szekuláris (ha úgy tetszik: humanista) Európa identitásának és jogállami vívmányainak védelmében az állam és az egyház valódi szétválasztására, valamint tényleges világnézeti szabadságra. Ez egy hosszú folyamat, ennek első szimbolikus lépése lehet az 1%-rendszer kiterjesztése.

Muti, mit olvasol

Nagyon szeretek buszon, vonaton, utazás közben olvasni. Tulajdonképpen az egyetlen olyan hely ahol úgy olvashatsz, hogy nincs közben lelkiismeret-furdalásod, hogy éppen tanulni kéne, vizsgára készülni, vagy éppen emiatt késel el előadásról, mert még elolvasol egy fejezetet vagy két cikket a hétvégi mellékletből. Mondjuk az utóbbi időben szembesültem a számomra az egyik legértelmetlenebb, de nagyon zavaró jelenséggel. Nevezetesen, hogy a Deszkre tartó távolsági buszok zöldre-kékre festett belső lámpákkal vannak bevilágítva, aminél bizony be kellett látni nem nagyon lehet olvasni, csak rontja az ember szemét. Persze még a megállóban amúgy is a pislákoló közvilágítás alatt szintén félhomályban elkezdett írást az ember befejezi, de őszintén szólva kellemetlen. És érthetetlen. Az egyik késő esti járaton nemrég felfedeztem, hogy a busz végén az egyik lámpa hátulja fehéren világít, mert leszakadt róla a kék fólia, aminek elsőre kifejezetten örültem, és azóta mindig vadászom azt a helyet, másodsorban meg így még jobban bosszant, hiszen ezáltal ezt a problémát valakik valamilyen okból mesterségesen keltették nekem.

Elgondolkodtam azon, milyen keveset látnak belőlem az emberek egy buszút során, mikor hiába próbálok előzékeny és udvarias lenni, de egy véletlenül rossz helyre lépés vagy akaratlan táskával odaütődés elég és már is óvatlannak és ormótlannak, meg még ki tudja, minek gondolhatnak, akiket nem ismerek és talán soha nem is fogok, akivel csak egy rövidke időre egymás mellé sodort minket az élet.

Talán ha óvatosan hátrabattyogok, és a félig lejött kék matricájú izzó alatt előveszek egy regényt, mondjuk Grecsó Krisztián új könyvét, egy napilapot, amelynek egész héten olvasgatom a hétvégi mellékletét, esetleg egy drága pénzen Pesten megszerzett Guardian Weekly-t, és azáltal ha csak egy rövid időre is, de egy apró szelete a személyiségemnek, a világomnak, az érdeklődésemnek látható lesz azok számára, akikkel csak együtt zötykölődünk a szanatóriumig vagy a községházáig.

Pestről jöttem vonattal egy alkalommal haza Szegedre, egyedül leültem egyedül leültem a kabinban, kiterítettem az aznapi Népszavát, és közben csendben hallgattam, ahogy a kocsi lassan megindulva kirobog a Nyugatiból. Pár perc múlva egy idős házaspár nyit be mosolyogva, kezükben ugyanazzal a lappal, és jelzik, hogy innen már szimpatikus voltam nekik, remélik, van még szabad hely. Mosolyogva utaztam le aznap Szegedig.

„Fontos, hogy ki milyen politikai nézeteket val és melyik újságot olvassa” - élénken él bennem gyerekkorom kedvelt ismeretterjesztő sorozatának, a Hogyan készült?-nek az újsággyártásról szóló részéből. Az adásban hosszan peregtek le a végeláthatatlan újságpapírok az engem elsőre óriásira nőtt papírrepülőre emlékeztető nyomdagépről, majd végül ezzel a mondattal summázták az adást.

Tényleg fontos. Nem szívesen emlékszem vissza, de sajnos én is, és negatívan is megítéltem már mást, amikor megpillantottam, hogy éppen mit olvasnak. Mondjuk amikor Balatonalmádiban a strandon a partra kiállított napozóhelyek között kerestem szabadot, melyek szépen sorban álltak egymás után, és csak egy olyanon volt hely, ami szorosan össze volt tolva egy másikkal, amin egy bácsi Magyar Időket olvasott, amire azért nem telepedtem le, mert kicsit már benne lett volna olyan közelségben az intim szférámban, de kissé sandán néztem azért rá is, meg arra is, akiről ugyanerre a kabinok közt kutatva figyeltem föl. Nem vagyok rá büszke, hiszen megítéltem az alapján, mit olvas.

Nemrég olvastam (a megállóban félhomályban) egy érdekes eszmefuttatást arról, hogy ha saját értékrendünkre alapozott racionális érveléssel aligha értjük meg egyik-másik vitapartnerünk gondolkodásmódját, nem szabad beleesni abba a hibába, hogy elvitatjuk az ő általa vallott értékek jogosságát.

Mea culpa, azóta talán kicsit érett a gondolkodásom, és már másképp látom. Azt gondolom, minden egyes ilyen gondolat hat rám, formál, és így van ez másokkal is, épp ezért érdemes időről-időre, de inkább rendszeresen alaposabban tanulmányozni a tőlünk eltérő gondolkodású emberek értékrendjét, a véleményük mögött húzódó világlátást, mindennapi tapasztalásokat.

Tényleg fontos, hogy ki melyik újságot, de inkább, hogy ki melyik újságokat olvassa.

Félreértések

Az a baj a Fidesz kommunikációjával, hogy bizony időnként könnyen félreérthető. Elég csak elvéteni a megfelelő alanyt vagy tárgyat és már meg is van a baj. Vegyük például az örökbecsű 888.hu fejlécén jó sokáig ott virító “csatlakozz a lázadókhoz” szlogent. Mi van, ha valaki a szöveget félreértve nem Brüsszel, hanem mondjuk Orbán Viktor ellen akar lázadni, és ezt meglátván rögtön a sarkára áll és hipp-hopp már is az Oktogonon találja magát egy kiadós tüntetésen.

Vagy amikor legutóbb Gajdics Ottó, azóta a természetesen irányultságában mit sem változó (köszönjük, László!) Szabad Föld főszerkesztője arról beszélt az Echo TV egyik vitaműsorában (bizony, kettő is van nekik, tessék megbecsülni!), hogy milyen oktondiság ám mindenért egy embert hibáztatni, minden bajunkat rá visszavezetni, és minden probléma mögött ugyanazt látni. Ő Orbánra és a Fidesz-kormányra gondolt (akik amúgy tényleges politikai döntéshozóként egy sor dologért közvetetten felelősek), de remélem, nem felejti el “visszaállítani” magát, mielőtt elmegy meghallgatni a következő Fidesz-sajtótájékoztatót, ahol esetleg Soros Györgyre is kivetítené az elmondottakat.

Aztán itt van szeretett városunk az utóbbi időben a kormányközeli médiában egyik legtöbbet szereplő bárkije. Ő Szabó Bálint. De tényleg, írni kéne egy kimutatást, hogy Szegedről ki szerepelt legtöbbet a kormánypárti országos médiumokban a polgármestertől az egyetem rektoráig bezárólag, szerintem tuti, ott lenne az első ötben. Most meg mit lehet róla olvasni az Origón, és onnan átvéve a SzegedMán? Hogy nem tud elszámolni pénzekkel, és végzettség nélkül dolgozott jogi ügyeken? Talán polgármester-jelöltsége lehet a háttérben. Elképzelhető, hogy voltak “kérései”, mielőtt visszalép a Fidesz mai napig meg nem nevezett hivatalos jelöltjével szemben, esetleg a kormánypártnak is volt egy “ajánlata, amit nem tud visszautasítani”, talán lesz is, csak előbb megmutatták neki, hol a helye, és ki a főnök igazából. Nem tudni, majd meglátjuk. (Izgalmas lesz ugyanez Barthával is.)

Ahogy azt sem tudni, a leginkább Origót olvasó, Echo TV-t fogyasztó közönség mennyire lepődött meg azon, hogy az azért országosan lényegesen ismertebb Volner János egyszerre megjavult. Na, de tényleg.

Annak idején a Hír TV akkor még létező reggeli műsorában (valamiért ezt a formátumot egy az egyben kukázták a visszafideszesítés után) a sokat látott műsorvezető Bodacz Balázs majdnem belepirult, amikor Volner élő adásban ismételte meg a tévé akkori tulajának négybetűs jellemzését Orbánról. Később nem is nagyon kímélték, paparazzik fotózták a bokorban az után kutatva, csalja-e a feleségét, megkérdőjelezték a diplomáját, és egy sor nagyon erős támadás jelent meg róla ezekben a médiumokban, amikre erős riposztokkal replikázott is általában.

Aztán kilépett a Jobbikból, és átlépett a nagyon független és ellenzéki, de azért néha a Fidesz-közeli “civil szervezetekkel” épp azonos ellenzéket lejárató grafikát használó Mi Hazánkba. Ettől kezdve minden megváltozott. Lassan bérelt helye van az Echo TV napi elemző műsoraiban, a kormányközeli média azóta issza a szavát, és az egyik leghitelesebb forrásként tekint rá (főleg ha a Jobbikot vádolja), és - láss csodát! - a paparazzik eltűntek, és hirtelen a diplomájával sincs semmi gond.

Meglepő és félreérthető. Talán elsőre az említett médiumok dolgozói is csak néztek meglepődve, esetleg félre is értették. De aztán a - mára csak volt - főnöküknek a konzervatív újságírást aktívan megmentő alapítvány élén töltött tiszavirág-életű karrierjén keresztül láthatták, mi lesz azzal, aki sokat értetlenkedik. Na, az félreérthetetlen volt.

Kényszer-duális aktivizmus a NER-ben, avagy mit kezdek a pszeudoszéljobb Jobbikkal a HírTV clickbait-tabloid botránykeltése közben?

A Szegedma elvileg megkeresett engem, hogy mi a véleményem a Jobbik "náci botrányairól", együttműködünk-e velük helyben ezután, stb. A mailt nem találtam sem a Szegedi Civil Háló, sem a saját levelezésemben, de azért választ ennek ellenére küldtem nekik - így nekem nem felróható késéssel. Az alább kifejtett véleményemből hogy mennyit idéztek, azt itt lehet elolvasni, a teljes alább.

Az idézett botrányokról azt gondolom, hogy bár azok erősen felfújt clickbait-tabloid lejáratások a központilag vezérelt propagandaalapítványi médiabirodalomban, mégis kénytelenek vagyunk vele foglalkozni, hiszen ügyeinket csak akkor tudjuk megfelelően közösen intézni, ha a másik hibáival is elszámolunk. 
Részben elfogadván az érintettek magyarázatát a direkt kontextualizálatlan hangfelvételről, részben nem, mindenképpen elvetendőnek tartom a kirekesztést, amelyet az utóbbi időben a magyar jobboldal mind sikertelenül próbált maga mögött hagyni. A Fidesz migránsozása és muszlimozása, a Jobbik korábbi és mostani zsidózása, a kormánymédia által szalonképessé emelt Vadhajtások és társai mind-mind vállalhatatlan dolgok, amelyek az emberi humánum és méltóság elleni merényletek, és amelyeket nem szabad tolerálni.
Ugyanakkor abban az esetben, ha látunk egy régóta jelenlévő és egyértelmű, határozott szándékot ennek az iránynak, gondolkodásmódnak a meghaladására, akkor - az újrakezdés lehetőségének megadásával és a megbocsátás, mint humanista erény gyakorlása által - bizonyos ügyekben együtt lehet működni akár ilyen módon terhelt pártok helyi embereivel is, amennyiben ők személy szerint szalonképes és korrekt emberek. 
Az utóbbi időben a NER legyalulta a magyar ellenzékiséget, ami egy kényszer-duális aktivizmust eredményezett az ellenzéki pártok, civilek felé. Ez pedig azt jelenti, hogy el kell jutni - mondhatjuk: meg kell érni - arra a politikai szintre, ahol egyszerre tudom megőrizni saját identitásom, és időnként egy-egy fontos ügyért összefogni a tőlem merőben különbözőkkel is. 
Még régen valamelyik hírcsatorna vitaműsorában hozta föl valaki példaként, hogy ha most arra menne aláírásgyűjtés, hogy ne csatolják el mondjuk Csongrád megyét, akkor a Fidesz minden bizonnyal szívesen fogadná a szocialisták aláírásait, pedig sokan vannak a pártban, akikkel nem ülne le egy sört meginni sem. Itt ugyanerről van szó. 
Bizonyos ügyekben - például a dolgozókat védtelenül a multik elé vető rabszolgatörvény ilyen - közösen kell kiállnunk mindannyiunk, a magyar polgárok érdekében. Egyértelműen ezt igényli az ellenzéki választók zöme, így a pártoknak is ezt kell tennie, és ezt diktálja a józan ész is: hogy végre felnőjünk oda, hogy ne álljon elő az a korábbi helyzet, amikor félórás különbséggel tüntetünk négyen ugyanazért.
Ez azt jelenti, hogy a kormánykritikus értelmiségnek, és civil hátországnak is hozzá kell szoknia, hogy bizony lesznek olyan ügyek, - ha úgy tetszik: olyan sarokpontok, gócpontok - amelyekben össze kell majd fogni, de ez nem jelenti azt, hogy utána nem lesznek majd olyanok, ahol identitásunkat kifejezvén saját közösségünkben magunk kell, hogy véleményt alakítsunk, cselekedjünk. Ez viszont megint nem jelenti azt, hogy el kell vágni a lehetőséget, hogy egy következő ilyen "gócponthoz" érkezvén megint összefogjunk.
Ezt diktálja a józan ész, ezt diktálja a jó erkölcs, és végső soron így haladható meg a NER szekértábor-logikája, amely azonnal éket akar verni az öntudatos polgárok közé, amint együttműködésüket látva a hatalom reszketni méltóztatik. 
Hosszú távon morálisan nagyobb vétek a mások hibáin való túllépés képtelensége miatti széthúzás, mint a megbocsátás és az újrakezdés lehetőségének megadása, mint humanista erény, és ezáltal a közös cselekvés a demokráciaellenes illiberalizmus ellenében, annak meghaladására - a magyar polgárok érdekében.

Eddig a levél, ehhez még annyit tennék hozzá, amit akkor kifelejtettem, hogy bár az utóbbi időben kommunikációs szinten háttérbe került, első körben kiakadtak az említett esküvőn buzizó vőfélyen is. Egyébként jogosan, de némileg fura ezt abban a kormánypárti sajtóban látni, ahol belefér 

  • Vona Gábor buzizása a Tényekben
  • hogy Jurák Kata arról értekezik Magyar Idők-publijában, hogy a Biblia miatt be kéne tiltani a Pride-ot
  • a köztévén pedig arról beszélnek, hogy a melegeket gyógyítani kell.

Ha topkomment-esélyes bonmot-kat szeretnék gyártani, azt mondanám, ezek a srácok nem a kisebbségekért aggódnak, hanem a konkurencia miatt, de a hitelesség mindenképp lényegi kérdés: vajon minden kormánypárti újságíró, aki kiakad ezeken, egyébként alapelvként odafigyel a kirekesztés nélküliségre? Vagy bort iszik és vizet prédikál?

Gál Kinga érvelési hibái az EP-ben

Ideje visszaállítani a racionális és kulturált vitát a magyar politikai közbeszédben. Ezért mostantól rendszeresen politikai szereplők érvelési hibáit veszem sorra blogom új rovatában. 

Gál Kinga, a Fidesz EP-képviselője tegnap a Sargentini-jelentés kapcsán az magyar jogállamiságról szóló vitában az alábbi felszólalást tette:


Az elmondott beszéde az elhangzás sorrendjében az alábbi érvelési hibákat tartalmazza:

1. Szalmabáb
Soha senki nem mondta, hogy baj az, hogy Orbán Viktor részt vesz a vitán az EP-ben, vagy más európai intézményekben.

2. “Te is” érvelés 
Azért, mert bizonyos emberi jogokkal és alkotmányossággal kapcsolatos kihágást sok más ország kormánya is elkövet, az nem menti fel a magyar kormányt. Ezeket az eljárásokat majd külön szintúgy le kell folytatni.

3. Mazsolázgatás némi szalmabábozással keverve 
Senki nem mondta, hogy államosították a hazai sajtót ellenben egy központi, a GVH ellenőrzés alól kivont alapítvány égisze alatt a kormány holdudvara közpénzből tartja fenn a magyar médiapiacon sosem látott koncentrációt okozó fideszes médiatermékeket. Eközben az állam lett a legnagyobb hirdető a piacon, ami demokratikus kapitalizmusokban példátlan, társadalmi célú hirdetés címén politikai kampányt folytat, amelynek az árán mesterségesen tart lélegeztetőgépen amúgy a piacról soha meg nem élő médiumokat.
A CEU magyar képzései igen, itt maradtak, de az amerikai akkreditációjúak, melyek az egyetem lényegét adták, a bizonytalanság és a minden feltétel teljesítése ellenére is a kormány által alá nem megállapodás miatt Bécsbe kényszerültek.

4. “Mindannyian tudják” 
Nem, nem tudják, hiszen az elmondott állítások nem igazak. Lásd: 3-mas pont.

5. “Frusztrált ellenzéki performansz”, stb. Személyeskedés/“náci kártya 
Azaz érvelés helyett azt támadja, aki mondja, vagy azt, aki egyetért vele (nem lehet igazad, mert a magyar ellenzék is így gondolja).

Álszentség középkori fokon

Káromkodni az élet nagyon sok területén belefér. Egy tüntetésen elmondott beszédben például egész nyugodtan, a tüntetés alapvetően egy kellő populizmust és valóság-leegyszerűsítést igénylő műfaj, tüntetésen sosem akadémiai székfoglalót mond az ember, mert a résztvevők megunják és hazamennek.

Amúgy is, ezért konkrét cselekvési lehetőséget kell/kéne nekik adni, és meg kellene próbálni országszerte meglévő vagy új civil közösségszervezésbe bevonni a résztvevőket. De erről máskor.

2019 van ugyanis. Ezt nem azért mondom, mert régebben nem fért volna bele, ahogy haladunk visszafelé a történelemben, egyre álszentebb “viselkedéskultúrával” találjuk szembe magunkat pár üdítő kivételt leszámítva. Talán ezt mára már meghaladtuk, de persze a középkori gondolkodású egyház szócsöveként a bődületes egyrésztmásrésztbe oltott féktelen álnaív álszentséget csúcsra járató Szemlélek blog igyekszik ezt őrizni nekünk még egy kicsit.

Bayer Zsolttal az a legkisebb baj, hogy kurvaanyázik. Az a baj vele, hogy - túl azon, hogy nyeglén, láthatóan unott rutinból lenyomott műsoraiért többet fizet neki a közpénzből eltartott médiaholding havonta három-négy független helyi lap teljes havi költségvetésénél - hogy embereket az emberi méltóságában, emberi mivoltában aláz meg, amikor fehérjehalmazozik, ivadékozik pusztán azért, mert valaki nem ért egyet vele, illetve bírálni meri imádott Viktorkáját.

Ezt egy napon említeni Blanka bajszosfaszozásával bődületes és nagyon káros relativizáció. Bayerrel való összevetése mindössze két szempontból indokolt, egyrészt nyilván szintén az álszentség magasiskolája, amikor Bayer maga háborodik fel azon, hogy valaki csúnyán beszél egy tüntetésen, és a tévé-“show”-jában kivételesen egy videóbejátszást kell kisípolni két helyen, nem az ő mondatait. Másrészt nyilván a Bayer médiatartalmain szocializálódott Echo TV-fogyasztók nem fognak nyugtalanul aludni, mert Blanka azt mondta valakinek, hogy bassza arcon magát.

Akinek Blanka beszédéből annyi jött le, hogy úristen, trágár szavakat használt, az minden bizonnyal az a srác volt az általános iskolából, akinek a South Parkból annyi esett le, hogy menő, mert csúnyán beszélnek benne. Az ilyen embereknek pedig nem szellemi önvédelemre, hanem safe space-re van szüksége, amivel nincsen semmi gond, de akkor nem kéne politikai megmondóembert játszani, pláne nem kikapcsolt komment szekcióval.