„Nem szexelek fideszessel” – lehetett olvasni pár éve egy tüntetés egyik transzparensén, ami után Jeszenszky Zsolt kormánypárti képernyős az Echo TV elvileg közéleti műsorában a pólóján jelezte: ő viszont szeretne. A tábla mémmé válása jól jelzi, egyre többen érzik úgy, hogy nem csak egy komoly párkapcsolat, de még egy alkalmi együttlét esetén is kizáró ok, ha a másik fél az árok túloldaláról érkezett. Számos példát hallani emberekről, akik beleírják a Tinder-bemutatkozásukba a politikai hovatartozásukat, számolva azzal, hogy ez legalább akkora „dealbreaker” lehet mára, mint a dohányzáshoz vagy éppen a gyerekvállaláshoz való hozzáállás.
A jelenség a tengerentúlon republikánus-demokrata-törésvonal mentén már jó ideje ismert. Cecilia Rabess amerikai írónő idén megjelent regényében egy progresszív fekete wall street-i kereskedőnő és konzervatív kollégája közti szokatlan „nagykoalíciós” szerelem történetében úgy érzékelteti az összeférhetetlenséget, hogy míg utóbbinak a Trump-féle „tegyük újra naggyá Amerikát” feliratú piros sapka „csak egy sapka”, párja számára viszont a rasszizmustól egészen a Ku Klux Klánig egy sor gonosz dolgot szimbolizál egyszerre.
Illusztráció: Vianney CAHEN
Pedig lehetne egy puszta adat is, hogy hová szavaztunk legutóbb. Egy értékválasztás, de nem pedig a legfontosabb mind közül, ami meghatározza az identitásunkat. Egy ugyanolyan jellemző rólunk, mint hogy hol dolgozunk vagy hol tanultunk. Ezeket is álszentség lenne jelentéktelennek titulálni, hiszen statisztikák bizonyítják, hogy idehaza is a diplomások jellemzően diplomásokkal házasodnak. Ugyanakkor aki nagyon elitista, az a legrosszabb esetben is csak lenézi a nála alacsonyabb társadalmi státuszúakat.
A másik politikai oldal szavazóit viszont ijesztően széles tömegek tartják gonosznak, károsnak, megvetendőnek is, túl azon, hogy már szinte magától értetendő módon hülyézik le őket.
Bár nálunk a tévés és mindenfajta viták egyre ritkábbak, ahol mégis előfordul – jellemzően másod- harmadvonalas szereplők, illetve véleményformálók közt –, ott az a normális, hogy a vitapartnerek, mielőtt a műsor elkezdődik, jó hangulatban megisznak egy kávét. Ugyanakkor a nézők gyakran a tévé kikapcsolása után is fortyogó dühöt éreznek az iránt a szereplő iránt, akivel nem értenek egyet, miközben komment szekcióban hovatartozástól függően ecsetelik, ki mosta fel a másikkal a padlót. Vagyis nem ritkán sokkal jobban bevonódnak érzelmileg, mint maguk a résztvevők. Hiszen a többségük nem azt várja, hogy egy konkrét ügyben hangozzanak el ellenkező vélemények és legalább azt értsük meg árnyékbox helyett, miben nem értünk egyet. Hanem hogy a gonosz helytartójának a Helyes Út képviselője végre jól olvasson be. Mára alig vannak szakpolitikai vitáink, ahol nem értünk egyet az adókulcsokban, hanem lassan egy helyi játszótér felújítása is a jó és a gonosz összecsapása a közvélemény jelentős részének szemében. Ezt segíti elő a jórészt importált őrjöngő identitáspolitika és hogy a kormányoldal az ellenzéki vezetésű önkormányzatokban már szó szerint már a fű levágását is igyekszik pártsíkra terelni.
Innentől kezdve pedig már érthető az is, hogy a nemzetvesztő tolvajbanda megvezetett csatlósai aligha kötnék össze életüket dollárokért hazát áruló sorosista ügynökökkel.
De csupán érthető, szó sincs arról, hogy normális lenne, még akkor sem, ha nálunk komolyabb demokratikus múlttal rendelkező országok is ugyanezzel küzdenek. A fent idézett tábla mögött felsejlik egy végletesen és menthetetlennek tűnő módon megosztott társadalom, ez pedig sokkal többet árt a hazánknak, mint bármelyik politikusgarnitúra. Szítani persze tudják az ellentéteket a kampányokban, mit sem törődve a megnyert választás után évtizedekre velünk maradó „mellékhatással”. Nem tehetünk mást tehát, mint hogy magunk kezdjük el a saját életünkben betemetni az árkokat. Szétlopni ugyanis sokféle nyakkendőszínnel sikerült már e lángoktól ölelt kis országot. De ha két választás között négy évig egy permanens őrjöngésben élünk, ahol az ország másik fele alávaló, akkor semmilyen kormány alatt nem lesz itt érdemben jobb a hangulat. Ahol a buszon mellénk ülők fele szerintünk rohadék, ott nem jó élni. Akkor sem, ha közben a felszínen minden gondunk megoldódna, megszűnne a korrupció, az összes szociális intézmény tökéletesen működne és svájci bérünk lenne.
Az még az érthető, ha az ember a döntéshozókra haragszik. Ám jó lenne végre feltenni a kérdést: vajon az összes tőlem eltérően szavazó ember mind kritikátlan? Tényleg nem veszik észre, hogy Mészáros Lőrinc és hogy Gyurcsány? De, észreveszik. A statisztikák alapján szinte kizárt, hogy a kritikus sajtót ne olvassák fideszesek és még a pártközeli birodalom lapjait is fogyasztják ellenzékiek. Jó eséllyel rengeteg Fidesz-szavazó is kritikus a közpénzen gazdagodott oligarchákkal szemben és rengeteg, az ellenzéki összefogást támogató szavazónak nem tetszett a 2010 előtti rendszer sem. A döntésük persze joggal vitatható, hiszen kisebbik rossz nem lesz túl inspiráló jövőkép az unokáinknak.
Viszont aligha egészséges lelkű az a társadalom, ahol egy szempont minden mást kitakar.
Ahol jobb, ha nem derül ki, hogy az orvos, aki meggyógyított, a szomszéd, aki megtalálta a tárcámat és a buszvezető, aki megvárt a megállóban, hova ikszelt. Mondanám, hogy akkor inkább ne derüljön ki, ám ez egy komolyabb kapcsolatban nyilván ez aligha megúszható. Ebben az esetben egyre érthetőbbé válik a tábla és egyre mélyebbnek tűnnek az árkok.
A blogom elköltözött. Ezt az írást most megosztottam a régi felületemen is, hogy így közöljem: akit érdekelnek hasonlók, az a Jöjj el, szabadság! nevű Substack-oldalamon tud követni!
