„Nem szexelek fideszessel” – lehetett olvasni pár éve egy tüntetés egyik transzparensén, ami után Jeszenszky Zsolt kormánypárti képernyős az Echo TV elvileg közéleti műsorában a pólóján jelezte: ő viszont szeretne. A tábla mémmé válása jól jelzi, egyre többen érzik úgy, hogy nem csak egy komoly párkapcsolat, de még egy alkalmi együttlét esetén is kizáró ok, ha a másik fél az árok túloldaláról érkezett. Számos példát hallani emberekről, akik beleírják a Tinder-bemutatkozásukba a politikai hovatartozásukat, számolva azzal, hogy ez legalább akkora „dealbreaker” lehet mára, mint a dohányzáshoz vagy éppen a gyerekvállaláshoz való hozzáállás.

A jelenség a tengerentúlon republikánus-demokrata-törésvonal mentén már jó ideje ismert. Cecilia Rabess amerikai írónő idén megjelent regényében egy progresszív fekete wall street-i kereskedőnő és konzervatív kollégája közti szokatlan „nagykoalíciós” szerelem történetében úgy érzékelteti az összeférhetetlenséget, hogy míg utóbbinak a Trump-féle „tegyük újra naggyá Amerikát” feliratú piros sapka „csak egy sapka”, párja számára viszont a rasszizmustól egészen a Ku Klux Klánig egy sor gonosz dolgot szimbolizál egyszerre.

Illusztráció: Vianney CAHEN

Pedig lehetne egy puszta adat is, hogy hová szavaztunk legutóbb. Egy értékválasztás, de nem pedig a legfontosabb mind közül, ami meghatározza az identitásunkat. Egy ugyanolyan jellemző rólunk, mint hogy hol dolgozunk vagy hol tanultunk. Ezeket is álszentség lenne jelentéktelennek titulálni, hiszen statisztikák bizonyítják, hogy idehaza is a diplomások jellemzően diplomásokkal házasodnak. Ugyanakkor aki nagyon elitista, az a legrosszabb esetben is csak lenézi a nála alacsonyabb társadalmi státuszúakat.

A másik politikai oldal szavazóit viszont ijesztően széles tömegek tartják gonosznak, károsnak, megvetendőnek is, túl azon, hogy már szinte magától értetendő módon hülyézik le őket.

Bár nálunk a tévés és mindenfajta viták egyre ritkábbak, ahol mégis előfordul – jellemzően másod- harmadvonalas szereplők, illetve véleményformálók közt –, ott az a normális, hogy a vitapartnerek, mielőtt a műsor elkezdődik, jó hangulatban megisznak egy kávét. Ugyanakkor a nézők gyakran a tévé kikapcsolása után is fortyogó dühöt éreznek az iránt a szereplő iránt, akivel nem értenek egyet, miközben komment szekcióban hovatartozástól függően ecsetelik, ki mosta fel a másikkal a padlót. Vagyis nem ritkán sokkal jobban bevonódnak érzelmileg, mint maguk a résztvevők. Hiszen a többségük nem azt várja, hogy egy konkrét ügyben hangozzanak el ellenkező vélemények és legalább azt értsük meg árnyékbox helyett, miben nem értünk egyet. Hanem hogy a gonosz helytartójának a Helyes Út képviselője végre jól olvasson be. Mára alig vannak szakpolitikai vitáink, ahol nem értünk egyet az adókulcsokban, hanem lassan egy helyi játszótér felújítása is a jó és a gonosz összecsapása a közvélemény jelentős részének szemében. Ezt segíti elő a jórészt importált őrjöngő identitáspolitika és hogy a kormányoldal az ellenzéki vezetésű önkormányzatokban már szó szerint már a fű levágását is igyekszik pártsíkra terelni.

Innentől kezdve pedig már érthető az is, hogy a nemzetvesztő tolvajbanda megvezetett csatlósai aligha kötnék össze életüket dollárokért hazát áruló sorosista ügynökökkel.

De csupán érthető, szó sincs arról, hogy normális lenne, még akkor sem, ha nálunk komolyabb demokratikus múlttal rendelkező országok is ugyanezzel küzdenek. A fent idézett tábla mögött felsejlik egy végletesen és menthetetlennek tűnő módon megosztott társadalom, ez pedig sokkal többet árt a hazánknak, mint bármelyik politikusgarnitúra. Szítani persze tudják az ellentéteket a kampányokban, mit sem törődve a megnyert választás után évtizedekre velünk maradó „mellékhatással”. Nem tehetünk mást tehát, mint hogy magunk kezdjük el a saját életünkben betemetni az árkokat. Szétlopni ugyanis sokféle nyakkendőszínnel sikerült már e lángoktól ölelt kis országot. De ha két választás között négy évig egy permanens őrjöngésben élünk, ahol az ország másik fele alávaló, akkor semmilyen kormány alatt nem lesz itt érdemben jobb a hangulat. Ahol a buszon mellénk ülők fele szerintünk rohadék, ott nem jó élni. Akkor sem, ha közben a felszínen minden gondunk megoldódna, megszűnne a korrupció, az összes szociális intézmény tökéletesen működne és svájci bérünk lenne.

Az még az érthető, ha az ember a döntéshozókra haragszik. Ám jó lenne végre feltenni a kérdést: vajon az összes tőlem eltérően szavazó ember mind kritikátlan? Tényleg nem veszik észre, hogy Mészáros Lőrinc és hogy Gyurcsány? De, észreveszik. A statisztikák alapján szinte kizárt, hogy a kritikus sajtót ne olvassák fideszesek és még a pártközeli birodalom lapjait is fogyasztják ellenzékiek. Jó eséllyel rengeteg Fidesz-szavazó is kritikus a közpénzen gazdagodott oligarchákkal szemben és rengeteg, az ellenzéki összefogást támogató szavazónak nem tetszett a 2010 előtti rendszer sem. A döntésük persze joggal vitatható, hiszen kisebbik rossz nem lesz túl inspiráló jövőkép az unokáinknak.

Viszont aligha egészséges lelkű az a társadalom, ahol egy szempont minden mást kitakar.

Ahol jobb, ha nem derül ki, hogy az orvos, aki meggyógyított, a szomszéd, aki megtalálta a tárcámat és a buszvezető, aki megvárt a megállóban, hova ikszelt. Mondanám, hogy akkor inkább ne derüljön ki, ám ez egy komolyabb kapcsolatban nyilván ez aligha megúszható. Ebben az esetben egyre érthetőbbé válik a tábla és egyre mélyebbnek tűnnek az árkok.

A blogom elköltözött. Ezt az írást most megosztottam a régi felületemen is, hogy így közöljem: akit érdekelnek hasonlók, az a Jöjj el, szabadság! nevű Substack-oldalamon tud követni!

Az ilyen apró, már-már groteszk módon komikus pillanatainkban van benne minden káeurópai nyomorúságunk és nyomasztó pótcselekvésünk.

Forrás: Police.hu

“A túlélés titka: csinálj úgy, mintha.”
(Fodor Ákos)

Öt szál vadkender miatt állítottak elő váci járőröző rendőrök egy 21 éves fiatalt, akit egy zebránál vettek észre két nejlonszatyorral. Öt szál fonnyadt, nyamvadt kis levélke árválkodik a nagy leleplezést dokumentáló rendőrségi fotón, nézegetem a képet, akik nálam jobban értenek ehhez, leírták, hogy ennyitől be sem lehet tépni normálisan.

Több oldalról neki lehet ennek menni. Mennyi idő, energia, pénz lett ráfordítva ennek a közveszélyes bűnözőnek a kézre kerítésére és most aztán nyilván kórusban sóhajthatunk fel megkönnyebbülten, hogy végre megnyugodhatunk és gyomorgörcs nélkül visszamehetünk az utcára, meg azokra a helyekre, ahová be is engednek és csődbe sem mentek a lezárások alatt.

Lehet ironizálni, lehet szörnyűlködni. Hogy sok rendőr is tudja, hogy ennek így semmi értelme, hogy bezzeg a nagy halak, bezzeg utcai gyilkosságok, rég legalizálni kellett volna, bezzeg az adó befolyna és különben is most éppen az úthálózat lesz privatizálva. Én mégis sokkal inkább azt a szerencsétlen korombeli fiatalt venném elő, aki még meg is kínálta volna a rendőröket az amúgy sem túl izmos fűmennyiségéből.

Amit elsőre el akart adni, de ha nem sikerül, akkor majd elszívja. Vagy valami lesz.

Az ilyen apró, már-már groteszk módon komikus pillanatainkban van benne minden káeurópai nyomorúságunk és nyomasztó pótcselekvésünk.

Amelyeknek értelme ugyan nincs, de legalább ma is fölvezettünk valamit a munkaidő-nyilvántartásba, hogy dolgoztunk valami hasznosat. Aztán némi képzavaros Trainspotting-parafrázissal élve elnyomjuk a fájdalmunkat valami mondjuk valami gagyi kétdecis private label keverttel, amit egy kisvárosi sufnigyárban raktak össze, esetleg egy olcsó sörrel a Lidl alsó polcáról.

Mert az legális, azért nem visznek be a rendőrök.

A jámborság sok esetben nem csak a kényelmes életünk számára túl nagy teher, egyesek számára a vesztesek önigazolása, noha én ezt az álláspontot nem osztom.

Szélcsend. (Illusztráció: Daniele Levis Pelusi, Unsplash)

Mind tudjuk, hogy a jámboroknak van igazuk, csak túl nagy teher a mindennapi kényelmes életünkre nézve, hogy ezt fel is vállaljuk. Végső soron a vegánoknak, a pacifistáknak, a békét keresőknek igazuk van, ahogyan a konszenzus mellett kardoskodóknak, a jogvédőknek, a természetért, jövőnkért vagy épp egymás mentális egészségéért aggódóknak.

Kényelmes élet alatt egyébként nem feltétlenül problémát értek.

Ha nem vagyunk frusztráltak, ha nem ér bennünket sok sérelem, vélhetően mi sem fogunk annyi fájdalmat okozni másoknak, mi sem leszünk gorombák és hirtelen haragúak, így alapvetően kényelmes, nyugodt életet felépíteni egy szélesebb körben is hasznos dolog.

Persze van ennek is egy dilemmája. Ha a béke átmegy „safe space” iránti igénybe – ahogyan azt már boncolgattam korábban -, egyre több természetellenes erőfeszítés, már-már erőszak szükséges a fenntartásához. Míg mondjuk az az elv, hogy ne bántsd a másikat, és bármit megtehetsz, ami a másik szabadságát nem veszélyezteti, viszonylag könnyen, átlagos emberi belátással fenntartható, ha valaki egyszerűen képtelen ellenvéleménnyel szembesülni, az ő mesterséges safe space-ét csak nagyon nehezen lehet fenntartani. Lehet mondani tehát, hogy valaki nagyon jámbor, amíg ellenvéleménnyel nem találkozik, de persze túl azon, hogy úgy igazán könnyű, ez az állapot nem is fenntartható.

Aztán a jámborság sok esetben nem csak a kényelmes életünk számára túl nagy teher, egyesek számára a vesztesek önigazolása, noha én ezt az álláspontot nem osztom. Én, ha egy munkahelyen nem becsülnek meg, lenyelem pár hónapig és tovább állok egy olyan helyre, ahol jobban bánnak velem, van olyan, aki szerint ez már önsorsrontás.

Szerintem csak így elegáns, de persze azt is megértem, aki inkább igyekszik könyökölni és meghajolva alkudozni, elvégre sokan olyan helyen dolgoznak, ahol csak így működik.

A közélet is úgy működik, hogy aki jámbor, annak a szava könnyen elveszhet a zajban. Talán ez az a terep, ahol nem igazán kivitelezhető eszközök terén is teljesen jámbornak maradni, bár azt hiszem, ez szorítkozhat a kommunikáció szükségszerű harsányságára, nem kell ebből feltétlenül „a cél szentesíti az eszközt” önigazolást gyártani, mert szerintem ott vetettük el a lehetőségét, hogy valóban jámborabb irányba forduljon bármi. Szerencsére én a közéletnek egy olyan partvonalról bekiabáló résztvevőjeként megtehetem, hogy a szerintem fenntartható és öntudatosan jámbor álláspontot (vö.: jobboldali liberalizmus és voluntarizmus) képviseljem, elvégre én mondhatok népszerűtlen dolgokat.

És ugye olykor a népszerűtlen eszmék képviselőinek lehet némi igazsága…

Ahogy nem adunk magyarázatot a gyerekünknek, úgy nem igénylünk mi sem a munkahelyen, a kormányablakban és a politikában.

Nevelve vagy utasítva? (Illusztráció: Guillaume de Germain, Unsplash)

Mert azt mondtam! – talán ez az egyik legkártékonyabb gyerekeknek mondott mondat. Nem csupán azt üzeni ezáltal a szülő, tanár vagy bármilyen, abban az élethelyzetben az autoritás szerepét betöltő személy, hogy a tőle kapott utasítás nem szorul magyarázatra, van benne egy öntudatos feddés is annak igénye miatt, amely óva inti a fejlődésben lévő személyiséget attól, hogy „fölfele” érdeklődjön.

Ez a mondat általában olyan érvelést kap a szülőktől, hogy nem lehet mindig mindent elmagyarázni, egyébként is a gyerekeknek meg kell tanulniuk a szabályokat tisztelni, be kell illeszkedniük a sorba, és hasonlók. Aki ilyet mond, annak vélhetően gyerekkorában sokat mondogattak ilyen káros mantrákat a szülei, mivel szolgaian rögzült benne a l’art pour l’art szabálytisztelet.

Csak hogy a szabályok lényege, hogy nagyon konkrét értelmük van, minden más esetben csak céltalan korlátok közé szorul életünk, önmegvalósításunk.

A legtöbb szülő nem akar rosszat a gyerekének és teljesen helyesen, okkal és céllal állít föl szabályokat neki. Nem véletlenül mondja neki, hogy ne nyúljon bele a konnektorba, ne szaladjon ki az úttestre, ne legyen fönn egész éjjel, ha másnap kelni kell és egyen zöldséget-gyümölcsöt. Ezeknek a megkötéseknek mind van értelme, amelyet úgy gondolom, a maga szintjén a gyereknek el kell és el is lehet magyarázni. Ebben az esetben esélyünk van rá, hogy a külső szabály megértett és racionálisan elfogadott belső szabállyá alakul.

Ám, ha a szülő akár lustaságból, akár a fent említett szervilis személyiségképből eredően megspórolja, hogy elmagyarázza a gyerekének, hogy mit miért mond neki úgy, ahogy, maximum annyi alakul ki a gyerekben, hogy azt kell tenni, amit a felnőtt mond, mert csak, mert különben büntetést kapok, pont. Túl azon, hogy ezt érthetően a meg nem magyarázott szabályok elleni lázadás fogja követni, egyszerre teszi tönkre alapvető normák belső szabállyá válásának a lehetőségét és kreál szolgalelkű embereket, akikben az rögzül, hogy az utasítást önmagáért az utasításért kell elfogadni, megkérdezni, mi az oka, az már megkérdőjelezés, az pedig tiszteletlenség, bűn.

Persze ahogyan már utaltam rá, innen is fakadhat sokszor ez a hozzáállás. A mostani korosztály szülei épp ezt a mintát mutathatták sokszor, és sajnos ezt felnőttként is szorosan követik sokan. Ennek elemeként ahogyan nem adunk magyarázatot a gyerekünknek az utasítások mellé, úgy nem igénylünk mi sem a munkahelyen, a kormányablakban és a politikában. Ahogyan az a követendő, aki kérdés nélkül idomul és nem lóg ki a sorból, úgy vesznek el kreatív energiák széklábat faragó irodai rabszolgák önbizalomhiányos sorstragédiáiban.

Ahogyan ránevelünk és neveltetünk az önállótlan autoritásfüggésre, úgy kényelmesedünk bele a posztkádárista állam bácsi meséjébe arról, hogy a rezsi is politikai kérdés.

Így nem lesz soha polgári társadalom jobb sorsra érdemes kishazánkban. Messzire jutottunk attól a kérdéstől, hogy „de miért?”.

Épp a piacot abnormálisan torzító reklámköltések mutatják meg, hogy noha a fideszes elit kínai jellegű félszocialista államkapitalizmusban szeret is élni, értik, hogy működik a piac.

Illusztráció: Kate Trysh, Unsplash

Az egészségügy ne legyen üzlet – hangzott el a pandémia alatt sokszor és a populista szólamokra könnyű felülni. A kormány is megtette mondjuk amikor plafont határozott meg a PCR-teszteknek, amely bár a közel százezres horrorárakat látván még meg is érvelhető, azért nem egy helyen okozta azt, hogy szolgáltatóknak így már nem érte meg a tesztelést biztosítani, amelyek számával egyébként sem állunk túl jól.

Mivel ezt most a „minden élet számít” plakátokra haveri reklámcégeknek elköltött iszonyatos összegekkel kívánom párhuzamba állítani, nagyon erős a kísértés, hogy beleessek az egyszerű demagógiába, miszerint ott bezzeg nem maximalizálták hatóságilag az árakat. De bármennyire is jogos lenne ezen ventillálni, továbbmennék, mert ezt úgyis ki fogják tárgyalni elegen. A kormány itt busás profitot osztott ki egy ilyen időszakban, mert neki valamiért fontos, hogy gyakorlatilag folyamatosan plakátoljon.

Ez alapvetően védhetetlen, nem feladata egy kormánynak, hogy az ország legnagyobb hirdetője legyen és nem ezért adózunk, erről már írtam. De azért itt látható, hogy amikor valamit nagyon akarnak, értik ők, hogy ahhoz, hogy valamit megszerezzenek a piacon, a szereplőknek anyagilag ez haszonnal kell járjon és a szélsőbalos populista retorikát csak szóban alkalmazzák, ha éppen jól jön nekik.

Abszurd, de épp a piacot abnormálisan torzító reklámköltések mutatják meg, hogy noha a fideszes elit kínai jellegű félszocialista államkapitalizmusban szeret is élni, értik, hogy működik a piac. Persze a piac nem tökéletes, időnként akár a korlátozása is teljesen életszerű lehet, de látni kell, hogy amikor arról értekezünk, hogy egy létfontosságú dolog lehet-e üzlet, csupán arról van szó, elfogadjuk-e, hogy senki nem fogja nekünk úgy megcsinálni, ha neki az nem éri meg.

Persze sajnos, aki a mi adónkat költi, annak a gyakorlatban nem kell elfogadnia, hiába érti, ami óriási probléma még mindig, például azért, mert mindenkinek nagyobb lenne a mozgástere, ha a hülyeségekre költött adót egyszerűen be sem szednék.

Az adás, amelyben Puzsérhoz hasonlítanak, kiöntök egy kis vizet, beszélünk a tíz év után kómából feléledő Fidesz-kommunikátorról, a Megafon pénzén szétosztott pizzákról és arról, miért másképpen káros Gyurcsány és Mészáros. Hang vagy! 9.

A Második Reformkor Alapítvány Hang vagy! című műsorának friss adását ajánlom résztvevőként. 

Ugyanaz lep meg, mint a huszonévesen gyereket nevelő kortársaimnál: a hamar meghozott, végérvényesnek tetsző döntés.

Illusztráció: Kinga Cichewicz (Unsplash)

Sok melankolikus popkult dal foglalkozik a „körülöttem már mindenkit eljegyeztek és gyereke van” érzéssel (közülük a Süllyedő hajó címűt tudom ajánlani), kiváló, bár sokszor lerágott mém-alapanyag is. Mégis azért újra és újra átgondolom az életem, amikor egy volt általános iskolai osztálytársam már az esküvős évfordulós meg a nagy pocakos instasztorikat posztolja és próbálom keresni magamban a nagyon felnőtt énemet, amelyet általában meg is találok valami görcsös pótcselekvésben, rájöttem, hogy gyufát venni, ruhát mosni nagyon felnőttes, és hamarosan lesz újság előfizetésem is!

Na, de a skála túlfele a manapság divatos „childfree” életmód, azaz kevésbé half angol megfogalmazással az úgynevezett tudatos gyermektelenség. Túl azon, hogy az első szó hallatán azt hiszem, a gyerek valamely allergiás reakciót kiváltó összetevő, egy sor vonulata megérthető. A csimotázó középkorú anyukák tényleg roppant idegesítők tudnak lenni és sokan jogosan fogják fel szorongató társadalmi nyomásként, hogy a huszadik rokon is megkérdezi tőlük karácsonykor, hogy mikor jön a gyerek és ha szeretne még zserbót, nem mondhatja rá, hogy majd, ha hozzátok.

Ugyanakkor engem nagyjából ugyanaz lep meg ezek kapcsán, amiért kikerekedett szemmel nézek a huszonévesen gyereket nevelő kortársaimra is: a nagyon hamar meghozott, végérvényesnek tetsző döntés, ami manapság talán már nem is akkora kényszer.

Hiszen míg régebben a családod tényleg belekényszerített, hogy viszonylag hamar dönts vissza nem fordítható kérdésekben, addig ma már ez jótékony módon tolódott ki ameddig az ember kicsit érettebb lesz. Persze mindenki éljen úgy, ahogy szeretne, ha boldog és nem bánt másokat, de mivel hosszú és népszerűtlen írásaimban többnyire elmélkedni szeretek, azért meglepődhetek azon, hogy valaki már huszonévesen eldöntöttnek tekint egy ilyen horderejű kérdést.

Pedig teljesen jogos és megérvelt dolgokkal szoktak előrukkolni, akik így identifikálják magukat (meg sem lepődöm, ha a V-neck man identitás lehet). Például a fent említett társadalmi nyomás. Borzasztó zavaró és kellemetlen a helikopter szülőség-jelenség, főleg, ha az saját meg nem valósított céljait a gyerekre projektáló komplexussal párosul. Borzasztó nagy probléma, hogy a nők nagyon könnyedén hátrányba kerülnek a karrierjükben a gyerekvállalás miatt és tényleg oda kéne már figyelni az otthoni munkára, bár talán ma már az alap lenne, hogy a párok egymás közt megosztva végzik. De ezek olyan problémák, amelyeket azt gondolom, nem azzal tudunk egy csapásra megoldani, hogy huszonévesen hozunk egy ilyen statáriális döntést. Kicsit olyan halálbüntetés-nőikvóta-feelingem van, amikor egy mély problémát egy varázsütésre akarunk megoldani, noha nem lehet. Emellett ez szerintem sokszor dacreakció is az idegesítően vaskalapos szülők morgására, ez esetben nem tudom, mennyire tekintendő véglegesnek.

A legnagyobb probléma azonban azt hiszem pont a nemi, illetve párkapcsolaton belüli egyenlőséghez kapcsolódik.

Akármennyire identitás, ez nem egy opció a sok közül, amelyet beírhatsz a missziósan terített kedvenc sorozatod és valami elmés bölcselet közé a társkereső-profilodba. Ezzel ugyanis a leendő partnered olyan készhelyzet elé állítod, amely elég elgondolkodtató, mennyire is fair vele szemben. Ez nem olyan, hogy nálad no-go a dohányzás, egy kapcsolatért leszokni a cigiről romantikus és win-win, nem veszítesz vele igazából semmit. Itt viszont olyan végleges döntést vársz el valakitől, amelyet nem biztos, hogy már meg tud fordítani, ha esetleg nem maradtok együtt.

Persze, akkor húzzon balra. Aztán majd törjük a sósat a tévéhez.

Az alapkonfliktus a béranyaság körül forog, amit ha a törvények nem tiltanának, pár rész alatt már meg is oldódna.

Forrás: RTL Klub

„Más országban legális, akkor én most bűnöző vagyok?”

– hangzik el a főszereplő főorvos szájából az RTL Klub tavalyi Mellékhatás című sorozatában a béranyasággal kapcsolatosan, amely a sorozat alapkonfliktusát adja, sőt, ha a törvények nem tiltanák, gyakorlatilag az egész problémakör pár rész alatt már meg is oldódna. De kezdjük az elején, mivel már nem új sorozatról van szó, spoileres írás következik.

Gyilkossággal fenyetőző oligarcha

Az alapfelállásban a negatív főszereplő egy állami közbeszerzéseken magát megtömő, jó politikai kapcsolatokkal rendelkező építési vállalkozó, aki már az elején gyilkossági kísérlettel zsarolja lényegében magánorvosát, akinek a záró epizódban segít egy holttest eltűntetésében is.

Mivel a pozitív főszereplő orvos is egy jól szituált felső középosztálybeli életet él, de saját jogán meggazdagodva, azt hiszem a sorozat – talán nem is véletlenül – szépen kidomborítja, hogy nem minden gazdag ember tolvaj és korrupt oligarcha, viszont mennyire különböznek ez utóbbiak a tényleg saját jogon egzisztenciát építő emberektől.

Erkölcstelen-e, ami más országban legális?

Az oligarcha műhiba miatt meddővé vált feleségének története a béranyaság kérdéskörére van felfűzve, ami egyrészt érdekes, becsülendő, hogy egy ilyen kevéssé ismert témát bevállalt a sorozat, végig is viszi egyébként szépen, a történet nem ül le, a feszültséget és a néző érdeklődését végig fenn tudja tartani.

A megoldásnak szánt módszer itthon illegális, azonban sok országban nem az. Innentől lényegében a konkrét fikciós eseten túl is mutató kérdést tesz fel a sorozat, miszerint erkölcsileg elítélendő-e, valami idehaza illegális dolog, ami sok más országban törvényes és szabad.

Ezt a dilemmát pedig kivetíthetjük a prostitúciótól kezdve a könnyűdrog-fogyasztáson át egészen az Uber-ig sok mindenre.

Azért gondolom, hogy ez a dilemma túlmutat önmagán, mert akaratlanul is arra világít rá, hogy a társadalmi konstrukcióként alkalmazott jog mennyire nem állandó, akármennyire tűnik kőbe vésettnek, éppen ezért mennyire megkérdőjelezhető etikai-erkölcsi minőséggel felruházni, amelyet a közgondolkodás igen gyakran megtesz, elég mondjuk a hatásvadászra komponált drogdíler-elfogós rendőrségi videók alatti ujjongó és virtuálisan kövező kommentelő-tömegekre gondolni.

Nem hiszem, hogy a készítők szándékosan libertárius sorozatot szerettek volna forgatni, de az üzenete elég jól felveti a szabadelvűség dilemmáit, érdemes megnézni, az átlag kertévés kínálatból abszolút kiemelkedik az alkotás.

Nálunk amúgy szabadság van, egészen addig, amíg nem az állami szférában dolgozol. Vagy a szétadóztatott, államilag dominált gazdaságban nem függsz a közbeszerzésektől. 

Az eltörlés szubkultúrája? (Illusztráció: u j e s h, Unsplash)

Szerinte gáz, ahogyan Orbán Viktor kommunikál a járványról, és az is, hogy nem engedi be a sajtót a kórházakba bemutatni a valóságot – mondta mások mellett Zacher Gábor a Szabad Európa elnevezésű híroldal podcastjében, aminek a második részét egyelőre „az ő védelmében” nem közli az oldal.

Tulajdonképpen szerintem csak ennyit önmagában elegendő lenne leírni, már magában foglalja ennek a káeurópai balkáni illiberális orbáni félautoriter urambátyám tekintélyelvű izének a kvintesszenciáját.

Az ön érdekében. Talán azt még érdemes mellé tenni, hogy amikor az eredetileg a keleti blokk diktatúráihoz sugárzott Szabad Európa Rádiót amikor online formában újra akarta indítani az amerikai kormányzat, akkor mennyire vérig volt sértve a kormány.

Nos, ez után, amikor megtették, akkor a podcast műsorukban Zacher Gábornak, az ország egyik legismertebb orvosának, akiről azt hihetnénk, hogy a népszerűsége azért elég védelem, szóval az ő nyilatkozatának nyomán azért mozgolódni kezdett az államapparátus. A tőlük függő orvosszervezetekre nyomást igyekeztek helyezni, hogy egészen véletlenül nem akarnak-e olyan vizsgálatot lefolytatni, amelyben etikátlannak bélyegzik a nyilatkozatot, amelyben elhangzott, hogy a miniszterelnök felelőtlenül ígér olyanokat, hogy mindenkit meggyógyítunk, illetve a fent parafrazált mondat – reflektálva a magyar független sajtó oroszlánrészének közös nyilatkozatára -, miszerint be kéne engedni a sajtót a kórházkba, plusz válaszolni kellene a kérdéseikre.

Bár a szervek többségében azzal igyekeztek hárítani ezt a roppant kellemetlen helyzetet, amelyet egy túlbuzgó házmester-fejes előidézett, hogy ez nem a hatáskörük, most nem közlik le a podcast folytatását. Egyelőre. Mert nálunk amúgy szabadság van, egészen addig, amíg nem az állami szférában dolgozol. Vagy a szétadóztatott, államilag dominált gazdaságban nem függsz a közbeszerzésektől. Ez nagyon sokakat érint és nem tudok annyira optimista lenni, hogy hozzátegyem, hogy csak egyelőre.

Az ilyen incidensek a legtöbb kárt az elvileg képviselt ideológiában teszik.

Illusztráció: Michael Dziedzic (Unsplash)

A múltkori, safe space-ről szóló blogfirkám az egyénekre koncentrált. Már akkor utaltam rá, mennyire ijesztő, ha ez a mentalitás beszabadul akár a legkisebb szinten is a közéletbe (például a civil szférába), de az egész annál veszélyesebb, minél nagyobb hatalom összpontosul az ember kezébe. Ugyanis – mint azt előttem többen is megfogalmazták –

ahhoz, hogy egy természetellenes biztonságos, „erőszakmentes” teret fenn tarts magadnak, rengeteg erőszakra van szükség.

Ez elsőre furának tűnhet, de nagyon logikus. Minél szűkebb véleménymonopóliumot vagyok képes főnökként elfogadni az alkalmazottjaim közt, annál több embert kell kirúgnom, annál nagyobb kontrollt kell alkalmaznom, embereket kell fölvennem, hogy a saját kollégáikat hülyeségekkel zaklassák, stb.

Ennek nincs színe, ezt pont az mutatta, hogy miután Hrutka János áldozatául esett egy kormányközeli oligarcha által birtokolt NEReskedelmi (copyright Lovasi András) tévé menedzsmentjének (vagy inkább a „mögötte állók”) fundamentalista-homofób gyermeteg világképének, Petry Zsolt áldozatául esett futballklubja menedzsmentjének „belpesti”-hópiheprogresszív gyermeteg világképének. Ha tanulságot akarunk levonni, látni kell, hogy a két eset nagyon hasonló (mindkettőt nevezhetjük cancel culture-nek) és mindkét helyen teljesen lényegtelen, hogy elvben milyen gyönyörű ideákban hisznek azok, akik álomba sírnák magukat eltérő vélemény hallatán, ezért inkább lapátra tesznek, valójában mindketten szabadságellenesek és elég deviáns módon élnek vissza a hatalmukkal.

Azt hiszem, fontos még megjegyezni, hogy az ilyen incidensek a legtöbb kárt az elvileg képviselt ideológiában teszik. Tényleg nem kell szerintem sokat ragozni, hogy a véleménye miatt kirúgni egy embert miért nem a szabadság és miért nem a keresztényi szeretet iskolapéldája. Az, hogy az elvileg „egymással szemben álló két oldal” tulajdonképpen ugyanazokat a gyermeteg és abszolút zsákutcás hülyeségeket csinálja világszerte, nagyon elkeserítő.