Ugyanaz lep meg, mint a huszonévesen gyereket nevelő kortársaimnál: a hamar meghozott, végérvényesnek tetsző döntés.
Illusztráció: Kinga Cichewicz (Unsplash)
Sok melankolikus popkult dal foglalkozik a „körülöttem már mindenkit eljegyeztek és gyereke van” érzéssel (közülük a Süllyedő hajó címűt tudom ajánlani), kiváló, bár sokszor lerágott mém-alapanyag is. Mégis azért újra és újra átgondolom az életem, amikor egy volt általános iskolai osztálytársam már az esküvős évfordulós meg a nagy pocakos instasztorikat posztolja és próbálom keresni magamban a nagyon felnőtt énemet, amelyet általában meg is találok valami görcsös pótcselekvésben, rájöttem, hogy gyufát venni, ruhát mosni nagyon felnőttes, és hamarosan lesz újság előfizetésem is!
Na, de a skála túlfele a manapság divatos „childfree” életmód, azaz kevésbé half angol megfogalmazással az úgynevezett tudatos gyermektelenség. Túl azon, hogy az első szó hallatán azt hiszem, a gyerek valamely allergiás reakciót kiváltó összetevő, egy sor vonulata megérthető. A csimotázó középkorú anyukák tényleg roppant idegesítők tudnak lenni és sokan jogosan fogják fel szorongató társadalmi nyomásként, hogy a huszadik rokon is megkérdezi tőlük karácsonykor, hogy mikor jön a gyerek és ha szeretne még zserbót, nem mondhatja rá, hogy majd, ha hozzátok.
Ugyanakkor engem nagyjából ugyanaz lep meg ezek kapcsán, amiért kikerekedett szemmel nézek a huszonévesen gyereket nevelő kortársaimra is: a nagyon hamar meghozott, végérvényesnek tetsző döntés, ami manapság talán már nem is akkora kényszer.
Hiszen míg régebben a családod tényleg belekényszerített, hogy viszonylag hamar dönts vissza nem fordítható kérdésekben, addig ma már ez jótékony módon tolódott ki ameddig az ember kicsit érettebb lesz. Persze mindenki éljen úgy, ahogy szeretne, ha boldog és nem bánt másokat, de mivel hosszú és népszerűtlen írásaimban többnyire elmélkedni szeretek, azért meglepődhetek azon, hogy valaki már huszonévesen eldöntöttnek tekint egy ilyen horderejű kérdést.
Pedig teljesen jogos és megérvelt dolgokkal szoktak előrukkolni, akik így identifikálják magukat (meg sem lepődöm, ha a V-neck man identitás lehet). Például a fent említett társadalmi nyomás. Borzasztó zavaró és kellemetlen a helikopter szülőség-jelenség, főleg, ha az saját meg nem valósított céljait a gyerekre projektáló komplexussal párosul. Borzasztó nagy probléma, hogy a nők nagyon könnyedén hátrányba kerülnek a karrierjükben a gyerekvállalás miatt és tényleg oda kéne már figyelni az otthoni munkára, bár talán ma már az alap lenne, hogy a párok egymás közt megosztva végzik. De ezek olyan problémák, amelyeket azt gondolom, nem azzal tudunk egy csapásra megoldani, hogy huszonévesen hozunk egy ilyen statáriális döntést. Kicsit olyan halálbüntetés-nőikvóta-feelingem van, amikor egy mély problémát egy varázsütésre akarunk megoldani, noha nem lehet. Emellett ez szerintem sokszor dacreakció is az idegesítően vaskalapos szülők morgására, ez esetben nem tudom, mennyire tekintendő véglegesnek.
A legnagyobb probléma azonban azt hiszem pont a nemi, illetve párkapcsolaton belüli egyenlőséghez kapcsolódik.
Akármennyire identitás, ez nem egy opció a sok közül, amelyet beírhatsz a missziósan terített kedvenc sorozatod és valami elmés bölcselet közé a társkereső-profilodba. Ezzel ugyanis a leendő partnered olyan készhelyzet elé állítod, amely elég elgondolkodtató, mennyire is fair vele szemben. Ez nem olyan, hogy nálad no-go a dohányzás, egy kapcsolatért leszokni a cigiről romantikus és win-win, nem veszítesz vele igazából semmit. Itt viszont olyan végleges döntést vársz el valakitől, amelyet nem biztos, hogy már meg tud fordítani, ha esetleg nem maradtok együtt.
Persze, akkor húzzon balra. Aztán majd törjük a sósat a tévéhez.