A jámborság sok esetben nem csak a kényelmes életünk számára túl nagy teher, egyesek számára a vesztesek önigazolása, noha én ezt az álláspontot nem osztom.
Szélcsend. (Illusztráció: Daniele Levis Pelusi, Unsplash)
Mind tudjuk, hogy a jámboroknak van igazuk, csak túl nagy teher a mindennapi kényelmes életünkre nézve, hogy ezt fel is vállaljuk. Végső soron a vegánoknak, a pacifistáknak, a békét keresőknek igazuk van, ahogyan a konszenzus mellett kardoskodóknak, a jogvédőknek, a természetért, jövőnkért vagy épp egymás mentális egészségéért aggódóknak.
Kényelmes élet alatt egyébként nem feltétlenül problémát értek.
Ha nem vagyunk frusztráltak, ha nem ér bennünket sok sérelem, vélhetően mi sem fogunk annyi fájdalmat okozni másoknak, mi sem leszünk gorombák és hirtelen haragúak, így alapvetően kényelmes, nyugodt életet felépíteni egy szélesebb körben is hasznos dolog.
Persze van ennek is egy dilemmája. Ha a béke átmegy „safe space” iránti igénybe – ahogyan azt már boncolgattam korábban -, egyre több természetellenes erőfeszítés, már-már erőszak szükséges a fenntartásához. Míg mondjuk az az elv, hogy ne bántsd a másikat, és bármit megtehetsz, ami a másik szabadságát nem veszélyezteti, viszonylag könnyen, átlagos emberi belátással fenntartható, ha valaki egyszerűen képtelen ellenvéleménnyel szembesülni, az ő mesterséges safe space-ét csak nagyon nehezen lehet fenntartani. Lehet mondani tehát, hogy valaki nagyon jámbor, amíg ellenvéleménnyel nem találkozik, de persze túl azon, hogy úgy igazán könnyű, ez az állapot nem is fenntartható.
Aztán a jámborság sok esetben nem csak a kényelmes életünk számára túl nagy teher, egyesek számára a vesztesek önigazolása, noha én ezt az álláspontot nem osztom. Én, ha egy munkahelyen nem becsülnek meg, lenyelem pár hónapig és tovább állok egy olyan helyre, ahol jobban bánnak velem, van olyan, aki szerint ez már önsorsrontás.
Szerintem csak így elegáns, de persze azt is megértem, aki inkább igyekszik könyökölni és meghajolva alkudozni, elvégre sokan olyan helyen dolgoznak, ahol csak így működik.
A közélet is úgy működik, hogy aki jámbor, annak a szava könnyen elveszhet a zajban. Talán ez az a terep, ahol nem igazán kivitelezhető eszközök terén is teljesen jámbornak maradni, bár azt hiszem, ez szorítkozhat a kommunikáció szükségszerű harsányságára, nem kell ebből feltétlenül „a cél szentesíti az eszközt” önigazolást gyártani, mert szerintem ott vetettük el a lehetőségét, hogy valóban jámborabb irányba forduljon bármi. Szerencsére én a közéletnek egy olyan partvonalról bekiabáló résztvevőjeként megtehetem, hogy a szerintem fenntartható és öntudatosan jámbor álláspontot (vö.: jobboldali liberalizmus és voluntarizmus) képviseljem, elvégre én mondhatok népszerűtlen dolgokat.
És ugye olykor a népszerűtlen eszmék képviselőinek lehet némi igazsága…