Ahogy nem adunk magyarázatot a gyerekünknek, úgy nem igénylünk mi sem a munkahelyen, a kormányablakban és a politikában.

Nevelve vagy utasítva? (Illusztráció: Guillaume de Germain, Unsplash)

Mert azt mondtam! – talán ez az egyik legkártékonyabb gyerekeknek mondott mondat. Nem csupán azt üzeni ezáltal a szülő, tanár vagy bármilyen, abban az élethelyzetben az autoritás szerepét betöltő személy, hogy a tőle kapott utasítás nem szorul magyarázatra, van benne egy öntudatos feddés is annak igénye miatt, amely óva inti a fejlődésben lévő személyiséget attól, hogy „fölfele” érdeklődjön.

Ez a mondat általában olyan érvelést kap a szülőktől, hogy nem lehet mindig mindent elmagyarázni, egyébként is a gyerekeknek meg kell tanulniuk a szabályokat tisztelni, be kell illeszkedniük a sorba, és hasonlók. Aki ilyet mond, annak vélhetően gyerekkorában sokat mondogattak ilyen káros mantrákat a szülei, mivel szolgaian rögzült benne a l’art pour l’art szabálytisztelet.

Csak hogy a szabályok lényege, hogy nagyon konkrét értelmük van, minden más esetben csak céltalan korlátok közé szorul életünk, önmegvalósításunk.

A legtöbb szülő nem akar rosszat a gyerekének és teljesen helyesen, okkal és céllal állít föl szabályokat neki. Nem véletlenül mondja neki, hogy ne nyúljon bele a konnektorba, ne szaladjon ki az úttestre, ne legyen fönn egész éjjel, ha másnap kelni kell és egyen zöldséget-gyümölcsöt. Ezeknek a megkötéseknek mind van értelme, amelyet úgy gondolom, a maga szintjén a gyereknek el kell és el is lehet magyarázni. Ebben az esetben esélyünk van rá, hogy a külső szabály megértett és racionálisan elfogadott belső szabállyá alakul.

Ám, ha a szülő akár lustaságból, akár a fent említett szervilis személyiségképből eredően megspórolja, hogy elmagyarázza a gyerekének, hogy mit miért mond neki úgy, ahogy, maximum annyi alakul ki a gyerekben, hogy azt kell tenni, amit a felnőtt mond, mert csak, mert különben büntetést kapok, pont. Túl azon, hogy ezt érthetően a meg nem magyarázott szabályok elleni lázadás fogja követni, egyszerre teszi tönkre alapvető normák belső szabállyá válásának a lehetőségét és kreál szolgalelkű embereket, akikben az rögzül, hogy az utasítást önmagáért az utasításért kell elfogadni, megkérdezni, mi az oka, az már megkérdőjelezés, az pedig tiszteletlenség, bűn.

Persze ahogyan már utaltam rá, innen is fakadhat sokszor ez a hozzáállás. A mostani korosztály szülei épp ezt a mintát mutathatták sokszor, és sajnos ezt felnőttként is szorosan követik sokan. Ennek elemeként ahogyan nem adunk magyarázatot a gyerekünknek az utasítások mellé, úgy nem igénylünk mi sem a munkahelyen, a kormányablakban és a politikában. Ahogyan az a követendő, aki kérdés nélkül idomul és nem lóg ki a sorból, úgy vesznek el kreatív energiák széklábat faragó irodai rabszolgák önbizalomhiányos sorstragédiáiban.

Ahogyan ránevelünk és neveltetünk az önállótlan autoritásfüggésre, úgy kényelmesedünk bele a posztkádárista állam bácsi meséjébe arról, hogy a rezsi is politikai kérdés.

Így nem lesz soha polgári társadalom jobb sorsra érdemes kishazánkban. Messzire jutottunk attól a kérdéstől, hogy „de miért?”.