Azzal semmi gond nincs, ha valaki vitatkozik azzal, amit az ember ír, képvisel. A gondok ott kezdődnek, amikor hiába próbálom kérlelni a drága olvasókat, hogy ezt azzal tegyék, ami a cikkben tényleg szerepel, amit egy rendezvény valóban képvisel, ne pedig azzal, amit a saját fantáziájukkal beleképzelnek.

Ugyanezt tette a Pride-kapcsán a DUE-elnök Kecskés István is az örökbecsű Blogstaron, miután egy videóból kiragadott egy részletet, és megpróbálta megmagyarázni, szerinte mi a baj Novák Katalin homofób kijelentéseivel, amelyeket pont sikerült pár nappal a Pride elé időzíteni.

Alapvetően ha egy hírportál videót készít egy eseményről, akkor ha abban valaki valami meglepőt, netán megosztót mond, azt általában bevágják, elvégre érdekes, hozza a kattintásszámot, ha meg még vitatkoznak is rajta az emberek, akkor azt minden Index-blogketrecen szocializálódott blogger tudja, hogy jól föl tudja pörgetni a megtekintési számokat. 

Viszont utána jön a Blogstar, aki szándékosan ezt emeli ki a videóból csak és kizárólag, majd jön a PestiSrácok, aki szándékosan az ilyen megszólalókat keresi meg - mondjuk négyet-ötöt egy sokezres tömegben, úgy beállítva a nézőknek, akik jelentős része nem volt ott, és az ilyen médiatartalmakból alakít ki képet a rendezvényről, hogy ilyen volt a többség, ez volt az általános jellemzője a rendezvénynek.

Pedig mi következik abból, hogy egy-két ember faszozik-e vagy sem egy sok ezres rendezvényen? Az égvilágon semmi.

Ahogy korábban leírtam, a mazsolázgatós érvelési hibához hasonlóan típikus átlátszó lejáratási módszer a lakájmédiában, hogy keresnek egy-két vállalhatatlanabb figurát, és úgy állítják be, mint ha ez lett volna az általános. Persze önmagában már mindenfajta videó manipulál rengeteg szempontból, de ez ebben az esetben a saját olvasók konkrét átverése.

Novák Katalinnal pedig nem az volt a baj, hogy nem jött ki a Pride-ra (az csak Bősz Anett klassz fricskája volt), hanem, hogy homofób. Amit felőlem csinálhat otthon a négy fal között, de miután egy egész ország államtitkára, ráadásul pont család- és ifjúságügyért felelős, ezért én, mint az ifjúság része határozottan kikérem magamnak, hogy ezen kirekesztő nézeteit terjessze. 

Az, hogy valaki örül-e annak, hogy az LMBT-párok ma jogfosztottak Magyarországon, az nem a világnézeten múlik. Nem kell ahhoz liberálisnak lenni, hogy az ember a házassági egyenlőséget fontosnak tartsa. Hadd idézzem Nádasdy Ádámot: 

“Éppen azért támogatom a melegházasságot, mert konzervatív vagyok. Mi lehetne konzervatívabb annál, hogy az ember tartósan, egy életre elkötelezi magát ahelyett, hogy naponta váltogatja a partnereit?”

Egyébként érintettnek sem kell lenni, külön kifejezés - az "ally" - van arra, aki hozzám hasonlóan heteroszexuálisként egyszerűen hisz az egyenlő jogokban és támogatja az LMBT-párok diszkriminációinak megszűntetését. Sokan voltunk így kinn szombaton az idei Pride-on.

Ahol egyébként - ki kell ábrándítsak mindenkit - nem volt több hiányos öltözékű résztvevő, mint bármely random zenei fesztivál egy színpada előtt. Nem voltak meztelenül csókolózó férfiak, sem pedofilok által megrontott gyerekek, sem semmi hasonló, amik Budaházy Edda fantáziájában élnek. 

Volt ott viszont rengeteg pár, idősek, kisgyerekek, színes öltözékek, színes lufikkal díszített, vagy éppen kézzel körbeszőtt (!) kamionok, egy rakás támogató magáncég, és rengeteg vidám, felszabadult felvonulók. Akik - és ismét nem tudom mással zárni, mint önmagam ismétlésével - nem akarnak semmi mást, csak az ember legalapvetőbb létszükségletét, amelyet nem lehet elvenni senkitől ezen a bolygón: szeretni.

El tudja képzelni a kedves Olvasó, hogy holnap reggel kap egy emailt, miszerint mostantól nem vezethet autót, mert alacsonyabb 180 centinél? Esetleg a holnapi újságból értesül arról, hogy ha ön kék szemű, akkor mostantól nem indíthat vállalkozást? Abszurd lenne, igaz?

Pedig ugyanez a helyzet a házasság intézményével Magyarországon, és a világ számos országában még mindig. Én, heteroszexuális férfiként köthetek házasságot. Ha meleg férfi lennék, ezt nem tehetném meg, akárcsak leszbikus nőként sem. Pedig a szerelem ugyanaz. Csodálatos, és az emberek legjobb oldalát összekötő kapcsolat, amely egyenértékű, legyenek bármilyen neműek is a pár tagjai. A törvény mégis diszkriminál.

Méghozzá egy olyan tulajdonság szerint – és itt áll meg akkor a hasonlat – amely velünk született, akaratunktól független, állandó és megváltoztathatatlan. Régen, leginkább egyházi körökben próbálták időnként „gyógyítani”, ami persze nem sikerült, ám annál gyakrabban fordult elő, hogy belehaltak az érintettek. Máskor éppen bűnként, azaz morálisan negatív tettként igyekeznek beállítani az LMBT-emberek szerelmét, amely nem csak a megváltoztathatatlansága miatt abszurd, és áll feloldhatatlan kontrasztban a „gyógyítási” kísérletekkel (ami betegség, az hogy lehet bűn?), de érthetetlen is: hogy lehet erkölcsi vétek, ha az ember szeret?

Az utóbbi időben számos ország megváltoztatta, és egyenlővé tette a házasság intézményét. Két éve az Egyesült Államokban, tavaly Ausztriában és Németországban, és a csehek is egyre inkább hajlanak felé – a sort egyre hosszasabban lehetne folytatni. A statisztikák pedig kimutatták: ezeket a döntéseket nem csak örömünnep követte, hanem az öngyilkossági statisztikák javulása is. Azokban az országokban ugyanis, ahol engedélyezett az azonos neműek házasságkötése, kisebb az öngyilkossági kísérletek száma az LMBT-fiatalok körében. Nem föltétlenül azért, mert mindjárt frigyre lépnének, egyszerűen sokkal elfogadóbbnak, nyitottabbnak érzik a légkört maguk körül ezáltal[1].

Nálunk az Alaptörvény véste „kőbe” az LMBT-emberek kirekesztését a házasság intézményéből, noha a melegházasság ellen érdemi ellenérvet én személy szerint még nem hallottam. Vannak, akik arra hivatkoznak, az egyház sem engedi azt. Nos, először is Magyarországon sokféle vallás van, eltérő előírásokkal, így a törvénykezést értelemszerűen nem lehet hozzájuk igazítani. Emellett a polgári házasság már régen levált az egyháziról, és eltérő szabályok vonatkoznak rá. Gondoljunk csak a válásra, amelyet a polgár házasság (szerencsére) engedélyez, az egyházi viszont általában nem. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy lényegében a lakosság 35 %-a ateista[2].)

Mások a gyermekszületést szeretik okként megjelölni, amely hiánya kizárólag a heteroszexuális párok privilégiumává teszi a házasságkötést. Ez is rossz érv. Először is mert egy házasság lehet teljes értékű és boldog abban az esetben is, ha a pár nem vállal gyermeket. Másrészt ez nem feltétlenül csak közös döntés eredménye a különböző nemű pároknál sem.

Megint mások azt mondják, ha az LMBT-párok házasodhatnak, akkor kinyitjuk a kaput a bigámia, a pedofília, és egyéb bűncselekmények felé – nos, ők nagyon nem értik a lényeget. A házassági egyenlőséget gyakran hasonlítják a nők szavazati jogához, én is szeretek ezzel a párhuzammal élni. Azzal, hogy egyenlő teljes jogú felnőttek egy részét nem diszkrimináljuk többé, és a nők is rendelkeznek választójoggal, még senkinek nem lett két szavazata, és a 18 éven aluliak sem járulhatnak ettől az urnákhoz. Sőt, mára már – szerencsére – olyannyira természetessé vált ez a fajta jogegyenlőség, hogy alig értjük, hogy lehetett ez másképp. Remélem, hamarosan a házassági egyenlőségről is így beszélhetünk Magyarországon.

A szexuális kisebbségekről is szó lesz a városunkban általunk hamarosan elindított rendezvénysorozatunkban, mely a „Gondolj másképp a jövőre!” címet kapta. Talán ez lenne a konklúzió, amit mindenkitől kérek: gondolkodjon másképp az LMBT-közösségekről! Nem akarnak semmi mást ugyanis, csak az ember legalapvetőbb létszükségletét, amelyet nem lehet elvenni senkitől ezen a bolygón: szeretni.

Forrás: The Guardian

A jövő héten három napot Berlinben töltök egy klímavédelmi cselekvéseket oktató képzésen, így gondoltam, előtte kicsit hangolódjunk rá, tegyünk úgy, mint ha ezzel kelnék-feküdnék, ergo olvasgatok kicsit a témában, kinyitom a Guardian Environment rovatát.

Rögtön megakad a szemem ezen, mely szerint a jegeskávé egyszerre vágja tönkre a Földet, és az én kis testemet. Na, remek, mindmeghalunk, kattintok. Ellenpontozó bevezetőként rögtön azzal kezd, mostanában ugye népszerű ilyen itókával hűsíteni magunkat a nagy melegben, mostanában kiváltképp tartós rozsdamentes acél szívószállal, mert a műanyagért bizony már kinézik az embert, mintha egy Jaguár terepjáróból dobálnám ki az energiaitalos konzerveket összenyomatlanul a bazsarózsák éppen csírázni készülő bimbóira.

Na, gondolom, acél szívószál, ezt is tőlünk boldogabb helyeken írják. De sebaj, megvagyok én szívószál nélkül, barátnőm egy ideje már úgyis azzal sokkol, hogy ha elmegyünk gyorsétterembe, szívószál nélkül kortyolja a kólát. Jó, szóval akkor a szívószál kuka, elfelejtettük. Betiltva, kitiltva, elfogyott, kifogyott.

Na, de megy tovább. A benne lévő koffeint úgy sem tudom teljes egészében megemészteni, a vizeletemen át pedig tönkreteszi a helyi vízi élővilágot. Ajj, nézek, mint ha éppen Polt Pétert hallanám a korrupcióüldözés hatékony technikáiról beszélni. Nem tudom az egészet feldolgozni? Drága cikkszerző kolléga, az általános iskolám kisérettségije kézen fogott, és egyenes úton elvezetett oda, hogy ma már gyakorlatilag immunis vagyok a koffeinre. Két doboz Monster után fél óra és alszom.

Jég. Ez bizony tele van szarva. A patinás lap itt szemérmeskedik, hogy a BBC anno fekáliát talált benne, de mit szépítsünk: a jég jó eséllyel szaros. Hát ezt pont el tudom hinni idehaza, és nem is nagyon kell győzködnötök, hogy ez annyira nem tesz jót. Na, tessék, akik természetellenes táplálkozással jönnek. A szar és a cián is természetes anyag. Mégse ennéd meg. Kivéve ha egy jó frappéba bújtatják.

De akkor gondolom, a víz is az, a cikkszerző meg is jegyzi, ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni, szóval nincs mese: ezt - képletesen és szó szerint - le kell nyelni. Pedig olyan lelkesen ad tippeket, mit fogyasszunk az inkriminált jegeskávé helyett, amiről most már tudjuk, hogy kis képzavarral egyenlő a pokol kénköves bugyraival.

Először is valami borsóalapú tej. Kis guglizás után kiderül, egészen pontosan sárgaborsó-alapú. Itt konkrét márkanevet is ír, ami nekem kissé reklámgyanús, de most nézzük el. Tökmindegy, itthon úgysem kapható, maximum Árpi néha hazahoz pár flaskával Ibizáról.

Használjunk újratölthető poharat és újrahasználható szívószálat. Ezt az utóbbit már megbeszéltük, az első viszont klassz. Ilyenem pont van, és a cikkíró szerint ezért még kedvezmény is jár. Wow. Nem rossz, de itt a cikknek vége is. Ötletek szintjén nem váltottuk meg a világot. A fenntarthatósági harc szívószál- és jegeskávé-fronton folytatódik, addig is mindenkinek javaslom, hogy ne igyanak semmit.

Ha nem lenne rádiós ismeretek tárgyam az egyetemen, sose hallgattam volna meg a Kossuth Rádió Vendég a háznál c. “gyerekekről felnőtteknek” szóló roppant kínos, és az elvileg hozzám hasonló korosztályú szereplők iránt egyre inkább az exponenciálisan növekvő szekunder szégyen érzetemet növelő műsort. De van.

A kezdetén az unásig unt (unalmasan uncsi, csak hogy alkalmazkodjak a közrádió frissch fiatalosch stílusához) Ákos-szignált random Avicii-számrészletre cseréltek föl, mert “az tökre fiatalos, nem?”, és amúgy is “Vajnáék is ezt játsszák a rádióegyen”. Ezután felvezető vagy egyáltalán riporteri kérdés nélkül elindul a műsor, ahol nem is nevesített random gyerekek kezdik coelhói magasságokban osztani az észt. Persze van szerkesztő-műsorvezetője is ennek a csodának, ha már a nevét vállalta hozzá, és még díjat is kapott érte, a hangját nem tudom, mért vágatta ki, talán nem lenne vele eléggé nemzeti fiatalos. Mindenesetre az ilyen módon csak a végén és az impresszumból megismert Keresztes Ilona amikor épp nem a vele készült interjúm összes érdekes részét cenzúráztatja ki, akkor feltesz kérdéseket is. De olyan stílusban, mint ahogy volt általános iskolai igazgatóm mondott ballagási beszédet, vagy ahogyan a random telefonos ügyfélszolgálat gépszövegét mondják fel: mint ha egy pszcihológus éppen egy fogyatékos bölcsistől kérdezné meg: akarsz-e róla beszélni.

Szóval hashtag in medias res, és az egyik gyerek már vezeti is fel, így anonim, mennyire izgi, hogy mi már beleszülettünk a digitális technika korába. Mármint nem születtünk bele, de hamar beleéltük magunkat (sic!). Ezután páran azért később kifejtik ennek az ellenkzőjét, vagyis hogy mekkora különbség beleszületni ahhoz képest, amikor gyerekkorodban a vindózkilencvennyolc volt a létező nyugati világok legnyugatibbika. De persze érdemi vita itt igazából nincs, mert csak egymás után vannnak vágva emberek mondatfoszlányai.

Óráknak tűnő percekkel később kifejtik, milyen aranyos, hogy nagyszüleink csak úgy tanulgatják az informatikát, és az ő nagyapja informatikatanár, de csak a Comoddore 64-eshez ért (RIP oktatási rendszer), a maiakhoz nem. Szóval ez hashtag czuky, de azért az már ultragáz, amikor elkezdik a könyvből bemagolt alkalmazásnevekhez emlékezetből társítani, melyik milyen függőséget okoz, és ez hány éven belül halálos kimenetelű. Aztán azért kissé bizonytalanabbul felmondják ők is ugyanazt a leckét: ma már nem tehetem meg, hogy ne legyek bárkinek bármikor elérhető. (Dehogynem, ha hajnal háromkor visszaírsz random embereknek, akkor te vagy a hülye, nem a Snapchat.)

A végére az egész olyanná fűződik össze, mint amikor nem jön a tanár, és vontatott, pár hangadó által dominált beszélgetést folytatnak közepesen érdektelen témákról, ahol azért végig érzékelhető, kell ide valami felsőbb erő, hogy ne húzzon haza mindenki az első busszal. A műsor végén bemondják az ezáltal tehát megismerhető szerkesztőt, elhangzik a nagyon fiatalos végefőcím, és rájövünk, hogy a közrádióban van kínosabb műsor Orbán péntek reggeli igehirdetésénél is.

Itt meghallgatható.

Feltűnő a különbség: ha Orbán Viktor igyekszik pökhendien kikerülni a riporteri kérdéseket, akkor saját lakájmédiájában ő a legnagyobb király, ha azonban egy ellenzéki politikus teszi ugyanezt, akkor tök jogosan teszik fel a kérdést: mégis hogy képzeli ezt?

Ezen felbátorodva nézzük meg, milyen lenne a 888.hu Demszky echótévés performanszáról szóló cikke, ha azt átvetítjük Orbán mai indexes mutatványára!

„Mondtam neked, hogy tartsd a szád
Kell a francnak az igazság”

(Zorán: Mondtam Neked)

Lassan egy éve, hogy elbasztam. Egy éve, hogy az egyetem gyakornoki programjával felvettek volna a Délmagyarhoz fizetett gyakornoknak, aztán felvásárolta az Andy Vajna, szép lassan kicsontozta, kibelezte, míg a gerinc, sajtóetika és egyéb zavaró tényezők megmaradt elemeit is eltávolítva tökéletesen jól kezelhető propagandalapot formált belőle. Én meg elbasztam.

Mert az egyetem tanszékvezető-helyettesével közösen úgy döntöttünk, jegeljük. Nem akarják a szélmalomharcot, félnek. Mármint még konkrétan nem, de akkor majd elkezdenek. Hogy kapunk a nyakunkba egy remekbe szabott fideszes rektort, aztán szépen újra és újra elővesznek minket. Aztán egyik nap azon kapjuk magunkat, hogy pont a mi szakunkra nincs elég jelentkező, hogy az állami fejkvótából el lehessen indítani a képzést. Pech. Micsoda pech. Aki jövőre indul a Befutó nevezetű ösztöndíj-programban itt Szegeden, az valószínűleg már kettővel kevesebb helyre pályázhat. Egy kezelhetetlen tulajdonos esküvős portálja, és a Délmagyar kiesik. Meg úgy egyáltalán nem lehet sehova elmenni, aminek némi halvány köze is lenne a nyomtatott sajtóhoz, nem is véletlen, hogy idén én vagyok az egyetlen, aki erre a szakra jelentkezett, nagyon úgy néz ki, hogy emiatt csúszni is fogok, mert egy ember kedvéért nem indultak kurzusok. De nem baj, annyival később leszek munkanélküli.

Elbasztam, kell a francnak a HírTV-ben pattogni a NER egyeduralma ellen, kell a francnak demokrácia, sajtóegyensúly, igazságos választási rendszer, alkotmánybíróság, és efféle elefántcsonttoronyban tanyázó liberális értelmiségi vircsaft. Mentem volna el a Délmagyarhoz, azaz annak a helyén működő azonos nevű valamihez propagandistának, és most lenne biztos állásom, ha nem nagyon pofázok vissza, gyakornokból felvesznek rendes állásra, amúgy is káderhiány van, nem kicsit.

Írtam volna szépen a fű kinyílásáról, a tavaszi húsvéti tojásokról, a sonka árfekvéséről. Na, az ÁFA-kulcsról már nem, mert azt már vélhetően nem engedte volna a Magyar Időktől érkezett menedzsment, de helyette mondjuk arról, milyen klassz dolog biciklivel iskolába járni. Mert ez környezetbarát, mint a megújuló energia, de ezt Paks miatt inkább ne bolygassuk. Amúgy is fontosabb, hogy gyorsan beérhetsz vele az iskolába, ahol kinyitod a tankönyvet, jó, hogy milyet és hogyan használsz, azt ne firtassuk, meg azt se, hány tanár, mennyiért, hány évesen. Szóval maradjunk az eredményeknél, az a biztos. De lehetőleg ne úgy tűnjön, hogy a baloldali önkormányzat érte el, sőt, az ELI is igazából Orbán érdeme. Jó, ezt majd megoldjuk, jó a fotós, maximum majd levágjuk a képet. Fotó, természet, környezet, emberek. Ez mind mehet, kivéve a szegények. Meg az öregek, akiket elhagyott a családjuk, mert a fiatalok kivándoroltak.

Meg a leszakadt falvak, azok se, ahol nincs közmű se rendesen, nem is akarnak korszerűsíteni az államosítás óta, azt ne, de legalább nincsenek migránsok. Jó, ezt nem nekem kéne megírni, arra ott van az a nő a kormányhivataltól, meg az új menedzsment, meg a volt szegedmások, szóval én elég, ha nem írom le, és csöndben örülök, hogy nincs. Sőt, igazából csöndben szomorkodhatok is. Tulajdonképpen csöndben még teljes a sajtószabadság. Ott ülnék a gép előtt, leírnám, amit mond a pesti központi utasítás, de közben azt gondolok, amit akarok. Ki nem nagyon mondom, az már felejtős, de gondolom. Azt többé-kevésbé lehet. Sőt, azt egészen lehet.

Sőt, amikor nem néznek oda, lehet csúnyán nézni, fanyalogni, becsukni a szemem kopipésztelés közben, lesütni a szemem a küldés gomb megnyomása alatt, befogni az orrom, míg kijön a papír a nyomtatóból, lemondani az újságokat, mert csak megzavarnak a tényekkel, kikapcsolni a négygét a mobilomon, mert állandóan pittyegnek azok a hülye hírek olyan külföldi lapokból, amiket még nem vett meg Mészáros Lőrinc, és leszedni otthon a tükröket. Meg olyan ablakokat venni, amik nem tükröződnek vissza, ergo most már van rá pénzem.

Igen, van pénz, lehet albit bérelni, speciálisan olyat, ahol nincs tükör. Posztolom is „tükörmentes albérletet keresek Szegeden, középáron”. Figyelték, hogy nem „olcsót” írtam? Bizony, már elengedhetem magam, néha hetente egy pár szelet Pick szalámi is jut, ki tudom fizetni a telefonszámlát, vagy még jobb, ha lemondom, az utasítást megadják vonalason, a mobilnetre úgysincs szükség.

Elbasztam, pedig jó lenne, rendes propagandista lennék, elköltözhetnék végre a szüleimtől, nem halnék éhen, rendesen megélnék. De én elbasztam. Tud valaki egy olcsó jegyet valahová Nyugatra?

Most, hogy a megalakult új kormányban Szeged második örökifjú büszkesége Novák Katalin (az első természetesen Török Márk) vagina- és demográfiaügyi államtitkár lett, ünnepélyesen be is jelenti az első Nemzeti Népesedéspolitikai Kerekasztalt, melynek szlogenje: “mi döntjük el, hogy kivel élünk együtt, de ha már eldöntöttük, dugjuk is meg”.

De csak házasság után! - kiáltja a mikrofonba Novák, miután a dögunalmas élő választási műsort, és az eredmény megismerését attól el nem választhatóan követő alkoholmámort feldobó, a NER ízléstelensét, és szervilizmusát egyetlen kiegészítőben ötvöző hatalmas fideszes fülbevalóiban feltipeg a Mészáros és Mészáros Kft. által ácsolt színpadra, miközben az Echo TV fáradhatatlan munkatársai már izzítják is be az élő közvetítést, végre full hádéban, hogy a államtitkár asszony vonását tökéletes képminőségben élvezhessük.

“És lehetőleg gumi nélkül” - settegi egy tag a hátul álló “inner circle” részlegből, kihasználva a kis időt, míg Novák belekortyol egyet, a pódiumra kihelyezett, és persze szintén Lőrinc érdekeltségébe tartozó Vivien ásványvízbe - “ne fölöslegesen csináljuk már ezt a hacacárét”.

Ezt követően a Rogán Antal által találmánya által hitelesít jelszóval való bejelentkezés után a kivetítőn már ott is vibrál az est programja tele izgalmasabbnál izgalmasabb eseményekkel. Beköszöntőt természetesen Orbán Viktor mond, aki miután a kijárónál nagyobb tisztelettel üdvözölte a hölgyeket, végig csókolja a kezüket, majd ünnepélyesen szerződést köt velük.

Ezután a szerződött nők izgalmas életvezetési tanácsokat hallgathatnak. Először Semjén Zsolt közkedvelt vadász tart előadást a migránsmentes miniviseletről hétig az M1 Rúzs és Selyem c. műsorának együttműködésével, majd fél nyolctól következik Milo Yiannopoulos “Én meleg vagyok, de ti ne legyetek azok” című workshopja, ami után nyolctól már be is ülhetünk Jeszenszky Zsolt “orális technikáim fideszes csajokkal avagy menthető-e egy kapcsolat, ha kiderül, hogy a lány jobbikos, tehát szörnyen szop?” című panelbeszélgetésére.

Az est zárásaként közösen meghallgatjuk a nap himnuszának átírt “Csinálj sok-sok nemzeti gyermeket” című fiatalos popslágert, mely után kezdetét veszi az n+1-edik Nemzeti Mostmáraztántényleg Párválasztó, amelynek elején az okostelefonunkról közösen a Tindert letörölve a 888-generáció végre átadja magát a népesedéspolitika helyes irányának.

Illusztráció: Nyugat.hu

Akár a csalódottság is szólhatna belőlem, hiszen most fizetett gyakornok lennék a Csongrád megyei helyi lapnál, ha Andy Vajna nem vásárolja fel azt. Azonban sokkal inkább dühöt és a szomorúságot érzek. A helyi újságok felvásárlása, és gyűlöletpropagandával kitömése ugyanis történelmi bűn, és jelen esetben elsősorban nem annak gazdasági oldala (közpénzből feltőkésített kormányközeli oligarchák megveszik, majd állami hirdetéseken keresztül fenntartják), hanem a tartalom miatt. Ami benne van az újságban, és még inkább, ami nincs benne.

Ugyanis bár a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnése a magyar sajtó fekete napjai voltak, és a hazai nyilvánosság, és kultúra sosem lesz már ugyanaz ezen két újság nélkül, nem szabad elfelejteni, hogy mindkettő alapvetően az urbanizált, a politikában otthonosan mozgó olvasóközönség lapja volt. A helyi sajtótermékek azonban, és elsősorban közülük az abszolút monopolhelyzetű nyomtatott lapok éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, az információkhoz nehezebben hozzájutó agglomerációs területeken, falvakban, kis településeken élőktől veszi el a hiteles információforrástól. Attól az érdekeit nehezen érvényesítő rétegtől, akit a politika sosem lát, csak kihasznál, és megveszi a szavazatukat egy kiló krumpliért négy évente.

A vidék Magyarországának nagy része mostantól nem tud hozzáférni egy független, hiteles, és az újságírószakma szabályai, etikája szerint összeállított sajtóhoz, amely a valóságot közli. De itt nem áll meg a dolog, nem csupán elvették ezek az oligarchák a tájékozódás lehetőségét a legrosszabb helyzetben élőktől, de valami sokkal rosszabbat, az állami gyűlöletpropagandát erőszakolták be a helyére. Ügyesen nem új lapokat indítottak, mert tudták, hogy egy valóban a helyi ügyekre reflektáló újság helyett ki venne migránsozós propagandaújságot (arra amúgy is ingyen ott vannak a plakátok). Helyette az évtizedek óta a környékre beágyazott és jól ismert helyi lapokat vásárolták föl, sok esetben az újságírók is nagy része is anyagi kényszerűségből maradt, csak éppen már meg van kötve a keze, és felülről mondják meg neki, mit kell írnia.

Így tehát a már általában gyerekkortól velünk lévő helyi újságon, és annak régi ismerős arcain keresztül nyomja be közénk a propaganda ártó és bűzös mérgét a NER, amelynek a hatása már érzékelhető is. Az emberek közé éket verő rendszer az „oszd meg és uralkodj” elve alapján él és virul, miközben az amúgy is egzisztenciális félelemben élők sosem látott migránsoktól rettegnek, és az ország még inkább megosztott, már családok, barátságok szakadnak szét a politikai nézetkülönbségek miatt.

De még ez sem minden. Egy harmadik lehetőséget is elvettek az emberektől, és ez talán még az előző kettőnél is nagyobb vétek. Ez pedig az érdekképviselet lehetősége. A helyi lap volt az a fórum, ahová a helyben élők fordulhattak, ha sérelem, jogtalan elbánás érte őket, hogy legalább a nyilvánosság igazságot szolgáltasson nekik olyan ügyekben, ami az országos sajtót általában aligha érdekli. Ne legyenek illúzióink: a belpolitikailag semleges témákban vélhetően még megjelenhetnek ilyen cikkek, de amikor már a „csörög” rovatból is szűrik az érzékeny témákat, akkor a helyi lapok többé ezt a szerepüket sem fogják ellátni. Nem lehet ugyanis úgy képviselni a „kisemberek” érdekeit, ha közben azt kell mérlegelni, az ő személyes problémája vajon nem vet-e rossz fényt a város fideszes önkormányzatára, a helyi állami cégek nagyurára stb.

A politika jött látott, ártott, learatta a hasznát, majd még az eddigieknél is inkább magára hagyta az amúgy is egyedül lévő vidéket.

A Junkie szerint délelőtti videó-sorozat nem ígér sokkal többet, mint prémium YouTube-kontentet, de annak igazán szórakoztató. Persze elsősorban annak, aki bosszankodott már eleget a netes reklámokon, és az anyutól kapott linkeken, ergo a mi generációnknak.

A YouTube nem HBO. A videók nem ígérnek drámai sztorit és horribilis látványvilágot sem, inkább egyszerű, homogénebb, de abban szórakoztató sztorikat. A prémium kontentek ezt emelik kissé magasabb szintre a világtörténelem legrosszabb névválasztásával megalkotott YouTube Red berkein belül.

Az itthon is népszerű, általam is kedvelt CollegeHumor sorozata, a Rossz Internet pedig pont a maga megjelenési világát, a netet parodizálja, vagy inkább mondjuk úgy: gondolja tovább, a részek végére egy-egy netes szolgáltatásból, vagy jelenségből egy szürreális utópisztikus világot megteremtve.

Telepatikus Facebook

Az egyértelmű kedvencem ez a telepatikus valamin keresztül a következő gebneráció közösségimédia-használatát ekézi. A nagypapa vagyunk mi, akik még online chaten keresztül beszélgetne, amit már ugye senki sem használ. Szerintem tökéletes, ahogyan átülteti a jelenlegi kliséket, és olyan mondatok hangoznak el, mint:

hová lett, amikor még csendben SMS-eztünk egymással.

A Bad Internet talán azért tetszett, mert egyrészről nem akar online tévé lenni, helyett (másrészt) direkt saját világában marad, a körül forog, és kellően önreflektív, sőt be tudja mutatni saját világának a paródiáját is. Ahogyan a feliratkozókért harcolós részben teszi, ami nekem a legirracionálisabb volt, ugyanakkor meg jó illusztrációja volt a kamerába mosolygás és a kőkemény hype-harc kettősségének.

Talán a leginkább a YouTube-ról az Elnök vírusvideója c. rész lett,mely a többiehez hasonlóan egy kívülállót helyez bele a nekünk oly természetes világba, aki történetesen az elnökasszony (nem tudom, mennyire akart a jóval korábban forgatott film Clinton-utalás lenni, bár megállná a helyét), aki éppen a világvégét jelentő meteor elől megmenekítő bunkerekbe terelné a népeket, csakhogy a tévével csak két állam nyugdíjasait siekrült elérni, a videóüzenetét pedig alig nézték meg a neten. Az itt elhangzó

“az emberek unják a politikát”

mondatot egyébként levetíteném mindenkinek, akik nem nézik meg a független diákparlamentes videóimat a neten…

Majdnem mindenki kapott párt a Tinder utódjától

A sorozat epizódjai persze telev annak olyan, a 9GAG-en már sokszor ellőtt gag-ekkel, mint amikor Siri említést tesz, hogy az új app telepítésekor előbb olvassa el figyelmesen… majd már vágja is rá a faszi, hogy elfogadta. A társkeresők, és a könnyű pénzkeresés is terítékre kerül (nope, nem összevonni a kettőt!). A “mindenkinek társat találó” app részében a magyar nézők 2/3 (oppardon azok 98%-a) gondolom, rögtön fönnakadna azon, hogy a klipben nem csak heteroszexuális párok szerepelnek.

De amúgy számomra szórakoztató volt a vezérigazgató cinizmusa, ahogyan arra, hogy megvan az első ember, akinél beütött a ménkű, és nincs találat, annyival reagált, hogy apróban visszaadta a program árát. A végikfejlet itt lett a legszürreálisabb, amiben kikerül, miért szól 7 milliomodik kerékről a cím.

Aprópó. Az emberi Ubert nehéz elvonatkoztatni a magyar helyzettől, de ha sikerül, akkor is idehaza is jellemző lehet a “majd a neten meló nélkül meggazdagodom” mentalitás, a vírusként szaporodó MLM-Facebook-csoportokról nem is beszélve. Hogy mekkora kamu az egész, annál csak az jellemzőbb, hogy sajnos ebből nem lehet kiszállni.

Vannak még további részek is, az egy éves reklám nem csak az ingyenes tartalom vs. irritáló hirdetések problémáján röhög, de például klasszul savazza a termékelhelyezések, és az ilyen műsorok rettentően kínos világát is (mondjuk, aki mazochizmusból nézett már bele CokeStream-videókba, tudni fogja).

A nyilvánosságra hozott internetes előzmények, és a nemlétező rejtegetnivaló utáni apokalipszis nekem nem tudott vicces lenni már, mert a South Parkban már a 20. évadban sokáig (túl sokáig) ragozták ezt a poént, de az én hibám: ezek még korábban készültek. schmittelés részükről nem történhetett.

Kicsit szórakoztató két szempontból megnézni: egyrészt a sokat emlegetett “átveszik felettünk az uralmat” kliséket most láthatjuk nagyon kisarkítva, érezhetjük, a valóságérzetünk, a nethasználatunk azért közzel-hellyel rendben van. Másrészt elgondolkodhatunk: tényleg, de tényleg: min fognak üzengetni az unokáink, és vajon megússzák-e részünkről a demagóg dumát, hogy bezzeg annak idején…

Sokféle számadatot szoktunk hallani hazánk világnézeti összetételéről. Van, aki kerek-perec kijelenti, keresztény ország vagyunk, van, aki szerint az ország többsége ateista, van, aki szerint ez csak a fiatalokra igaz. Ha kicsit utánakeresünk, azonban az jön ki, ez a terület nincs is olyan jól felmérve, és a kérdés nem is olyan egyszerű.

A probléma ugyanis ott gyökeredzik, hogy odáig viszonylag könnyű jól használható adatokat találni az ország világnézeti hovatartozásairól, amíg vallásos emberekről beszélünk, akik egy egyház tanítása szerint gyakorolják a hitüket. A 2011-es népszámlálás önbevallásos adatai szerint idehaza él 37,15% római katolikus, 11,61% református, 2,16% evangélikus, és így tovább. A dolog onnantól kezd bonyolódni, ha képbe kerülnek a kérdésre nem válaszolók, a felekezeten kívüli hívők, az ateisták, azok, akik egyszerűen beírják, hogy „keresztény”, és akkor még nem is beszéltünk az agnosztikusokról és hasonló finomságokról.

Ateista-e, aki nem hisz istenben?

Módszertanilag nem feltétlen, gyakorlatilag valószínűleg igen. Ezek alapján támpontot adhat a Pew Research 2015-ös kutatása. Ez a dokumentum külön említi azt, aki magát ateistának vallotta, és aki azt mondta, nem hisz istenben. Ha elfogadjuk, hogy az a kettő lényegében ugyanaz, akkor 35% az arány (5 és 30). Nyilván azóta változott, és nőtt az ’ateizmus’ mint fogalom elterjedtsége, így a transzcendenciahittel nem rendelkezők is könnyebben használják ezt önmaguk azonosítására. Az agnoszticizmussal sajnos ez az anyag sem foglalkozik, és akkor olyasmit már végképp ne akarjunk számon kérni, mint a teizmus-ateizmus skálás fokozatai.

A fent említett 2011-es népszámlálás adatai közt mindösszesen annyi szerepel, hogy a lakosság 18,18% nem tartozik egyik felekezethez sem, ami minden bizonnyal magában foglalja az antiklerikális hívőket is, azaz aki vallásos a maga módján. Még ennél is kevésbé hagyatkozhatunk az utolsó, „nincs válasz” kategóriába, hiszen sokak alapból úgy kapják meg az ívet a kérdezőbiztostól, hogy azt a részét nem is muszáj kitölteni.

Akkor csak a fiatalok ateisták?

Ezt pedig egy idén márciusi kutatásra hivatkozva szeretik sokan állítani – ízlés szerint a vallások és/vagy a nemzet és a valaha létezett erkölcsök kihalását vizionálva ezzel. Ezt a londoni St Mary’s University teológia professzora publikálta, és – lévén, hogy katolikus egyetemről vagyon szó – hivatalból meg is riadt a kapott eredményektől. Ezen kutatás szerint Magyarország a hatodik legkevésbé vallásos fiatalokkal rendelkező ország - a semmilyen felekezethez nem tartozó fiatal felnőttek aránya 67 százalék.

Ugyanakkor ezzel a kutatással megint az a probléma, hogy egyszerűen a felekezeteken kívülieket méri, így jelentős részben nem az ateistákat – akiket saját szakmaiságához képest érthetetlenül magyarázott „istentagadóként” az Euronews hírportálja (nem tudom tagadni azt, akiben nem hiszek, ez egy elfogult, teista megközelítésű terminológia). Ezen adatból tehát még mindig nem kerültünk közelebb az ateisták arányának meghatározásához, de legalább láttuk, ahogy a nemzethalált, és iszlám térhódítást vizionáló közszereplőt megint hülyét csináltak magukból, amikor erre az adatra hivatkoztak – rosszul.

Így összességében tehát be kell érnünk a Pew Research egészen friss 5+30 százalákos, alapvetően reálisnak kinéző adatával. A különböző keresztény felekezetekhez tartozók száma valóban csökken egyébként – részben azonban a felekezeten kívüliek javára is, hiszen ez a szám tíz év alatt négy százalékkal emelkedett.