"I wanna contribute to the chaos / I don’t wanna watch and then complain" (The Front Bottoms)

Néhány szó a kommentekről

2019. június 10. - Kristóf Tarnay

Sok mindent felforgattak az utóbbi időben az internetes kommentek. Azokról a hozzászólásokról beszélünk, amelyeket az olvasók írnak vagy internetes újságok cikkei alá közvetlenül vagy a lapok Facebook-oldalára az egyes cikkeket közzétevő bejegyzések alá. Új helyzeteket hozott ez jogászoknak, marketingeseknek, és persze nekünk, újságíróknak is.

Számunkra ez elsősorban azt jelenti, hogy tisztelettel, de a helyén kezeljük őket.

Tisztelettel, azaz nem tiltunk le gyakorlatilag mindenkit, aki valamilyen fajta ellenvéleményt fogalmaz meg a cikkeinkkel kapcsolatban. Főleg úgy nem, hogy először az oldal kezelőjeként, az oldal nevében vitába elegyedünk vele, majd egy ponton túl kényelmesebbnek tűnik a kitiltása. Pláne úgy nem, hogy közben a főszerkesztőnk a konkurens lap cikkei alatt személyeskedő humorosnak vélt kommenteket ír a másik lap újságírójáról, akiről ráadásul úgy írnak lejárató cikket, hogy ahhoz nem csak hogy őt nem kérdezik meg, de konkrétan le is van tiltva a lap komment szekciójából, így hozzá szólni sem tud a róla szóló, őt elsősorban pitiáner eszközökkel, a személyében támadó cikk-szerűséghez. Pláne nem tesszük mindezt úgy, hogy a cikkünkben azzal érvelünk ellene, hogy amit ír, azzal néhány, általunk idézett kommentelő nem értett egyet. 

cms-265128_1920.jpg

A kommentelők véleményének szabad kifejtése tehát fontos, mert kimutatja a lap nyitottságát, megmutatja, hogy a portál élő, a helyben lakókért van és fontos neki a sokszínűség, a tapasztalatok összegyűjtése. Viszont nem is szabad túlértékelni azokat.

Az ilyen megjegyzések nem többek mint egy névvel, vagy név nélkül az újsághoz beeső olvasói levél vagy telefonhívás. Hasznos lehet mondjuk arra, hogy megnézzük, milyen hangulatban vannak a városunk lakói, mi foglalkoztat mostanában sokakat, bizonyos munkát végző emberek hozzászólása önmagában hír, de egyébként ha egy értesülést nem tudok megfelelőképp bizonyítani, az, hogy páran, de akár pár tucatnyian kommentekben hasonlókról számoltak be, önmagában még nem számít hiteles forrásnak, maximum meg nem erősített olvasói információknak.

Ami persze nagyon fontos és értékes kiindulási alap, de nem szabad ennél többet belelátni, és ehhez képest veszélyes túlértékelni. Az így kapott információkat ha további tényellenőrzés nélkül adjuk közre, könnyen lyukra futhatunk. Hétről-hétre egy, egyébként jelentős részint állami hirdetésekből finanszírozott nyomtatott kiadványban oldalakat szentelni annak, hogy kommentelők a közösségi oldalakon egyes csoportokban miről miket írnak, és gyakorlatilag állandósítani ezt az újság egyik rovataként, az pedig azt gondolom, hosszú távon erodálja az újságírói szakma hitelességét, amely a web 2.0 korában jelentős részben már nem csak az információk összegyűjtése, hanem annak ellenőrzése is.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. A kommentek fontosak, de a szakma ott kezdődik, amikor akkor is az igazat írod, ha az a többségnek adott esetben nem tetszik. Csúnyán hangzik, és a demokrácia működési korlátait is felveti, de alapvetően a tények egzakt dolgok, nem változtatja meg őket a többség véleménye. Ahogy újságíróként a tényeket kell higgadtan, árnyaltan és a szakma szabályai szerint kezelni, nem a közönség aktuális véleményéhez-hangulatához kell igazítanom magam. Az újságírás ezért egy szakma. Minden más esetben feloldódunk a tömeg lelketlen masszájában, és egyébként mások által leszünk irányítva, azok által, aki a többségre valamilyen formában hatást gyakorolnak.

Ezt érdemes szem előtt tartani, és aki erre adott esetben a figyelmet felhívja, igyekszik témákban árnyalt cikkeket írni, azt pedig nem megpróbálni primitív eszközökkel lejárani, például a fent ismertetett forgatókönyv szerint.

Ha a csajod lenyúlja a suli alfája, nyúld le az ekidílerét és gazdagodj meg a cuccból!

Hogyan lesz a népszerűtlen kocka srácból online drogdíler egy szakítás után? Lehet drogboltot nyitni a sima weben? Hány Insta-lájk számít már zaklatásnak? Érdekes modern kérdéseket feszeget egy igaz történeten alapuló új sorozat.

Típikus "elmentem külföldre, megváltoztam és most lecseréllek a fenébe egy de menő srácra" szituációval kezdődik a Netflix új német sorozata, a How to Sell Drugs Online (Fast) (Hogyan adjunk el drogokat a neten, gyorsan). A főszereplő Moritz Zimmermann (Maximilian Mundt) a tipik szerencsétlen középsulis srác archetípusa, amellyel alapvetően maximálisan tudok azonosulni, bár némileg erősen emlékeztet a Sex Education Otis-jára, vagy a 13 Reasons Why Clay-jére, szóval egy idő után kicsit uncsi, persze biztos, változatosabb sorozatokat kéne nézni egyszerre. Esetünkben a srác tolókocsis barátjával, Lenny Sander-rel (Danilo Kamber) természetesen informatikai zseni (mert az antiszoc srácok ugyebár szükségszerűen zsenik), akiket azonban nem igen értenek meg, akkor sem igazán terem nekik babér, amikor a suli innovációs versenyére online játékokban felhasználható cuccokat áruló webshop kódjával neveznek.

Így amikor barátnője, Lisa Novak (Lena Klenke) Skype-on közli vele, hogy "szünetet akar tartani", majd nemsokára a suli jaj, de menő alfája, Daniel Riffert (Damian Hardung) mellett tűnik fel, akiről a lány jelszavával belépve (kétfaktoros autentikáció, ugyebár!) megtudja, hogy ectasy, pontosabban MDMA (a sorozat egyes részei már edukációs szinten magyarázzák egyes szerek hatásait és összetételét) tablettákkal szédíti, a dolog nem igazán hagyja nyugodni. Kezdő magánnyomozókat megszégyenítő teljesítménnyel ezért a kissé nárcisztikus srác állandóan posztolt Insta-fotóinak helye és a telefonja lokációja alapján kikövetkezteti, hol veszi a drogot.

48017543867_28b762bda7_h_1.jpg

Forrás: IMDB/Netflix

Végül kis trükkel le is nyúlja a dílert, Bubát (Bjarne Mädel), aki viszont haragos rá, mert tartozása marad fönn, és ezt nem túl finoman közli vele, ahogy egy díler tenné. Barátja pedig - túl azon, hogy belerángatja szerelmi bánatába - azért dühös rá, mert a sulis projektre szánt pénzt költötte a cuccra, ezért megígéri neki, hogy a pénzt visszafizeti, ennek érdekében a programot átírva online kábítószer-kereskedésben igyekszik értékesíteni a cuccot, ami egész jól be is jön, és innen már nem szeretném tovább mesélni a sztorit, érdemes megnézni.

How to Sell Drugs Online (Fast) | Trailer | Netflix

Moritz's nerdy days are soon to be over when he decides to launch an online drug business with his best friend, Lenny. Coming May 31. Only on Netflix.

A sorozat túl azon, hogy briliánsan elmagyarázza például, hogy működik a darknet, egy csomó modern kérdést feszeget, mint a 3D-s nyomtatott fegyverek, vagy például egy jelenetben az egyik lány arról panaszkodik, hogy 15 Insta-fotót lájkolni egymás után már stalkingolásnak számít (amikor zaklatóan kutakodsz valaki után, elsősorban mert akarsz valamit tőle), mire szívemből szólva feleli a barátnője, hogy ha nem akarod, hogy bárki lájkolja a képeid, ne tedd föl.

A sorozat abszolút élvezhető, pörgős, engem kissé az HBO Hackervilljére emlékeztetett, de azt is szerettem, szóval tudom ajánlani. Érdekes kérdéseket feszeget, valóban izgalmas dolog lenne, ha valaki nyitna a clear weben (a mindenki által hozzáférhető interneten, ezt használod épp most) drogboltot, nem tudom, hogy amúgy létezik-e ilyen. Az utolsó rész annyi kérdést hagyott nyitva, hogy kicsit bosszús is voltam, hogy így lett vége, ami sztori szerint követelné a második évadot, de egyelőre nincs infó arról, hogy ez mikor érkezhet.

A készítők elmondása szerint egyébként a sorozat igaz történeten alapul, bár az messze nem volt ennyire regényes. Egy okos kocka srác csinált egy drog-webshopot, nem igazán követett el semmi olyan hibát, ami alapján el tudták volna fogni, majd mégis, és elfogták, hét évet kapott.

A gyerekzáras pornónál sokkal nagyobb baj a mindenbe beleugató állam

Némileg szembemenvén az ellenzéki fősodorral nem érzek igazán nagy kataklizmát abban, hogy miközben tudvalevően az internet egyharmada pornó, és ennek ellenére a szülők többsége simán odaadja a gyerekei kezébe, ráadásul úgy, hogy a most meglévő fura információs szakadék miatt vélhetően a gyerek már tudvalevően jobban tudja kezelni mint ők, na, akkor mostantól egy speciális kóddal ellátva a lineáris tévében is lehet majd pornót adni. A speciális kód azt jelenti, hogy érzékeli a készüléked egy pluszként érkező jellel, hogy ez 18 pluszos tartalom, ezért ha bekapcsoltad a gyerekzárat, akkor kódot kér rá - ez a legtöbb embernél be van kapcsolva. Ki lehet ezen tehát borulni álszent módon, de igazából semmi rendkívüli nincs benne, nem is hiszem, hogy a tévé lényegesen könnyebben hozzáférhető lenne, sőt, az én korosztályomnak mindenképpen macerásabb, mint a netről lekérhető videós tartalmak.

Ezzel szemben ugyanebben a törvénymódosítás-csomagban került elő egy másik módosítás, idézném az Azonnali.hu cikkét:

A módosítás szerint többek közt változnak az úgynevezett jelentős befolyásoló erővel rendelkező (a továbbiakban: JBE) médiaszolgáltatókkal kapcsolatos szabályozások. Utóbbiak gyakorlatilag azokat a médiumokat jelentik, amelyek sokakat érnek el, a törvény szerint egész pontosan „a legalább tizenöt százalékos éves átlagos közönségaránnyal rendelkező” médiaszolgáltatók minősülnek annak, vagyis a TV2, az RTL Klub és a köztévé tartozik ebbe a körbe.

(...)

Az új szabályozás viszont teljesen eltörli a reggeli kötelező tájékoztatást a tévékre nézve, 

az esti időtartamát pedig már korlátozza legalább húsz perc, legfeljebb negyvenöt perc hosszúságban. Viszonyításképpen: az RTL híradója kedd este például 54 perces volt, akárcsak a TV2-é.
Ez utóbbin időznék el egy kicsit, mert teljesen ledöbbentem, amikor olvastam. Azt még el tudom fogadni, hogy az állam a legnagyobb elérésű csatornákra kiszab egy minimum tájékoztatási mennyiséget, mert ez közérdek. Oké. De mégis milyen ok/szándék lehetett a jogalkotó fejében, amikor ugyanezt maximalizálta is? 
Lássunk tehát tisztán: a helyzet az, hogy az állami szabályozás megmondja, hogy egy magáncég a saját pénzén fenntartott csatornán hány percnél több híradót nem adhat, ráadásul tudvalevően mindkét érintett csatorna jelenleg ennél hosszabb esti hírműsort ad, mostantól ezt nem teheti meg. Mégis mi lehet ennek a célja, elképzelni nem tudom, ahogy védhető magyarázatot sem rá.

Számomra ez a mindenbe beleugató állam típikus esete.

Ha valakinek van elképzelése, mi lehet ennek a maximalizálásnak a háttere, mi miatt gondolta bárki ezt legitim szabálynak, írja le komment szekcióban! Úgy is fogalmazhatnék:

Ezt mégis így hogy?!

Merjünk liberálisok lenni!

A tegnapi európai parlamenti választási eredmény egyik legnagyobb tanulsága szerintem, hogy az emberek erős identitást képviselő és felvállaló pártokra szavaztak, mint amilyen a Momentum és a DK, de egyébként a Fidesz is. Ezzel szemben a bár megírt programmal rendelkező, de mégis legnagyobb betűkkel az “egyetlen közös lista” címzetű választástechnikai ügyeskedést kommunikáló MSZP épp, hogy nem esett ki (persze a választási matek bonyi, de a DK nem volt messze az ötödik mandátumtól sem).

A tanulság tehát, hogy nem kellett volna a “közös EP-listázó” hangos, de szűk kisebbség igényeit megpróbálni kiszolgálni, mert attól, hogy minden hétvégén aláírást gyűjtenek a Blahán és a Nyugati aluljáróban, elenyésző embert képviselnek, és konkrétan értelmetlen, amit szerettek volna.

A Jobbikról és az ő egy mandátumáról, ami épp csak annyira volt elég, hogy szakadárjainál többet érjen el a párt, szinte csak igen történelmietlen “mi lett volna ha…” kezdetű mondatokban lehet gondolkodni, magyarán az egykoron legnagyobb ellenzéki párt sorsa hogy alakult volna, ha az ÁSZ-birság pénzügyileg nem küldi őket padlóra, de tény, hogy egy nappal a választások előtt találkoztam Budapesten az első jobbikos plakáttal, és az első egyetlen is maradt.

A másik nagy konklúzió azonban, hogy innentől el lehet felejteni azt a lassan egy évtizede sulykolt mantrát, miszerint liberális politikára nincs igény Magyarországon. A nyolc ellenzéki képviselőből hat, azaz a háromnegyede alapvetően liberális pártból került ki, balos liberális, centrista liberális, de liberális. Tehát de, van rá igény, az SZDSZ-re nem volt, liberalizmusra van.

Ceglédi Zoltán politikai elemző a Momentumot kapacitálta sokszor, hogy merjen már coming out-olni és mondja ki magáról, hogy liberális párt, mert nem ciki. Én ehhez azt tenném hozzá, hogy mondjuk ki végre mi, liberális választók is: liberális vagyok, és ez egyáltalán nem ciki.

Liberális vagyok, mert szeretem a szabadságot, hiszek az emberi humánumban, jogegyenlőségben, fontos nekem a szabad piac, a gondolat, a vélemény, az egyesülés és a világnézet szabadsága, egyúttal hiszek abban, hogy felelősséggel tartozunk saját sorsunkért önmagunknak, és nem várhatjuk mindig állam bácsitól a gondoskodó kezet.

Mondjuk ki, és érezzük magunkat kicsit szabadabbnak, mint azelőtt, hogy kimondtuk volna. Mondjuk én attól a két mandátumtól is kicsit annak érzem magam tegnap este óta.

Telefonfüggő vagyok, de nem úgy, ahogy gondolod

Biztosan vannak olyan embertársaink, akiket fizikai függőség köt okoseszközükhöz és elvonási tünteteik lesznek, ha nem használhatják. De most nem erről lesz szó, magamat ugyanis nem ebbe a kategóriába sorolom. Én teljesen jól megvolnék napokig a telefonom nélkül, érzelmileg egyedül a hozzám közel álló emberekkel való üzenetváltások hiányoznának, de azt gondolom, ez alapvető emberi társas szükséglet, nem technológiafüggő.

Viszont. Közben kapnék egy tucat emailt, amire nem válaszolnék, ha bárki el akarna érni, nem tudna, és én se tudnék senkit felhívni, ha valamit meg kell beszélni. Reggel nem kelnék föl időben, mert nem lenne ébresztő, ami szóljon, nem emlékeznék, ha valahova a megszokottól eltérő időpontban kell mennem, ha új helyre mennék, nem lenne Google térkép, ami megmondja, hova menjek, vonatjegyet vagy telekocsit is telefonról rendelek és ha már itt tartunk, az se mindegy, mennyi pénzem van, a netbankot is a telefonomról nyitom meg.

Telefonfüggő vagyok tehát, abban az értelemben, hogy ahogy a technológia fejlődésével egyre több és több szolgáltatást integráltak bele abba az egy kütyübe, úgy szépen lassan elkezdtem én is ezeket kihasználni, míg nem eljutottam odáig, hogy az életem szervezésénél lassan szinte egészen erre az egy eszközre támaszkodom, ami ha kiesik, akkor minden borul. Pedig egyáltalán nem ismeretlen dolog, hogy kiessen, betörhet a kijelző, tönkremehet az akksi, és még egy tucat dolog történhet vele, ami miatt szervízbe kell vigyem, ott kell hagyni pár napra, de elég csak hogy otthon felejtsem a töltőm és napközben lemerüljön.

gilles-lambert-8649-unsplash.jpg

Ebben az esetben tehát rám nem úgy kell csupán gondolni, mint akinek kiesett az életéből egy eszköz, a telefonja. Hanem úgy, mint ha száz évvel ezelőtt egy embernek egyszerre romlik el az ébresztőórája, megy tönkre a vezetékes telefonja, veszti el a határidőnaplóját, lopják el a számítógépét, veszik el a térképe, és még sorolhatnám.

Persze erre ismerőseim gyakran mondanak egy csomó dolgot, ami pótolható, és ez igaz is. Többféle ez is, vannak, amik csupán alternatívák, és valóban pótolhatók, lehet vonatjegyet venni az automatában például, van, amit kis energia- és pénzráfordítással pótolni lehet vész esetére, vehetek határidőnaplót, hogy oda is fölírjak mindent, vehetek ébresztőórát, stb. Ugyanakkor ha belegondolunk, mennyi mindent használunk minden nap az okostelefonunkon, szinte lehetetlen mindenre “analóg” alternatívát beszerezni, ha normálisan szeretnénk pótolni, akkor a GPS-től a PDA-ig megvásárolandó dolgokra egy kisebb vagyont elkölthetünk, hogy pótoljunk egy kieső eszközt (így már mindjárt nem tűnik olyan soknak a csúcsmodellek ára sem).

És vannak, amiket csak egészen körülményesen lehetne pótolni, ilyen például a netbank, amibe ha asztali gépről lépek be, akkor is kell hozzá telefon. Én a QR-kódos verziót használom, ami a telefonom ujjlenyomat-olvasójával azonosít, kifejezetten kényelmes, rá is szoktam, de ha nem ez van, akkor is kell SMS-kód, szóval a telefon tudtommal nem megúszható. Ha nincs telefon, mehetek egy sajátbankos ATM-hez egyenleget csekkolni és mehetek be a bankba pénzt utalni. Régen azt mondták, hogy a telefon egyre nagyobb hányadban váltja ki a számítógépen végezhető tevékenységeket, mára pedig már megfordult a dolog: a telefonon elvégezhető dolgok egy részét meg tudom csinálni számítógépen is.

Tulajdonképpen miért kell kiállnunk Nagy Blanka mellett?

Ismerem Blankát, jóban is vagyunk, ennyi elfogultság engedtessék meg nekem, de ez visszafelé is igaz: a vele szemben írt szavaim néha ridegnek tűnnek, de nem azok, csupán le akarom csupaszítani a legvégsőbb jelenségig, ami ellen viszont föl kell hördülnünk mindannyiunknak. Egyébként tehetséges szónoknak tartom, nem a kecskeméti beszéde volt a legerősebb, és remélem, halljuk még sokszor valamilyen formátumban.

Szóval kiállás. Nem önmagában azért kell kiállnunk mellette, mert elmondott egy beszédet, és ezért a támadások kereszttüzébe került. Sokan mondtak beszédeket, az olykor ellenzéki királycsináló 444 elég bulvárpolitik-kontraszelektív módon pécézte ki az ő videóját, és tette ezzel országosan ismertté, de ezáltal egyáltalán nincs egyedül, nagyon sokunkat támadtak tüntetésen elmondott beszédekért, ez talán még a politika része valahol, azt is mondhatjuk, sajnos, meg ez a politikai színház eleme, de tudjuk, hogy ez hogy működik.

Nem is azért, mert diák, és én őszintén szólva abszolút egyszer és mindenkorra szeretném hanyagolni a korkártyát a politikából, ez ugyanis nagyon káros, és hiába néz ki jól odafele (ilyen fiatal vagyok, és már beleszólok a politikába), mindig és kódoltan, automatikusan visszafele is elsülhet és el is fog sülni (ilyen fiatal, még a seggén a tojáshéj, mit pofázik bele a felnőttek dolgába), és ha ez utóbbin - jogosan - fölháborodunk, akkor álszentség és következetlenség ez előbbit retorikai elemként használni, tehát nem szabad csinálni.

Nem is azért, mert ótvar kis prolinak nevezte valaki, aki abból él, hogy másokat ótvar kis prolinak nevez, és részben önmaga és szimpatizánsai, részben mi, az ezeken felháborodó liberális olvasók tartjuk benne ebben a szerep általi ketrecében. Ez is előfordul, ez gyakorlatilag bevallottan színház, ahol megy az adok-kapok, aztán hazamegyünk és lefekszünk aludni.

Hanem azért, ami ezután következett a jegyeivel és az ellenőrzőjével. Ne legyenek kétségeink, ne gondoljuk, hogy ezt a lejáratókampányt hosszú brainstormingok előzték meg, valószínűleg Habonynak ki se kellett szállnia a kádból egy kiadós szippantás a jóból este után, a Ripost szerkesztőinek NER-kompatibilis házmesterlelkében ugyanis zsigerből megszületett a válasz: mit pofázol, kisanyám, inkább tanulnál!

Ez a cikk kicsit hosszabban, de nem sokkal szofisztikáltabban pont ezt tartalmazza. Hogy a 30 alatti fiatalok csak építés alatt álló robotok, alattvalók, és ha túl sokat ugrálnak, bármikor azt lehet nekik mondani, hogy ülj le, fiam, egyes! Ebben a gondolatvilágban a diákok csak alattvalók, másodlagos állampolgárok, jogaik természetesen nincsenek, a kritika, amit megfogalmaznak csak egy rossz kamasz hisztije, és mit pofázik úgy? Majd ha az igazgatót dicséri, szerepelhet a köztévében, és ennyi. Ha sokat pattog, elővesszük, mert mindig elővehetjük az ellenőrzője által, úgyis ezzel le lehet járatni, erre már senki nem mond semmit, hiszen a magyar népléleknek amúgy is pont ez jut eszébe, amikor harminc év alattit lát a képernyőn.

Mert egy diák annyit ér, ahányasra épp bemagolta a Pitagorasz-tételt, és ez ellen úgy sem fog és nem is mer soha senki szólni, mert akkor bizony róla is kiderülne, hogy nem volt kitűnő, csak mára már eldugta otthon a sufniba az ellenőrzőkönyvét és retteg, nehogy valaha előkerüljön.

A prüdéria, az álszentség, amely kiakadva tabuként eltolva magától úgy kezeli a trágárságot, mintha ők maguk sose mondanának ilyet, csak hab a tortán.

Amennyiben ez ellen a világkép ellen nem állunk ki minden lehetséges módon, és nem utasítjuk el azt a szemléletet, amely a diákok teljes lényét a pillanatnyi ötfokú érdemjegyéből vezeti le, ebből származtatja, hogy a teljes individuumuk mennyit ér, akkor minden harminc év alatti véleménynyilvánításának, szakmai karrierjének, létezésének jogosultságát is megkérőjelezzük, elsmerjük, nem kéne léteznünk, fiatalok és taknyos kis senkik vagyunk még a politizáláshoz, jobban tesszük, ha leülünk és az ellenőrzőnkbe mélyedve elszégyelljük magunkat, és fölmondjuk a másnapi memoritert, nehogy körmöst kapjunk a tanárbácsitól.

Google, Origo, kispiacok, whatever

A Google miután az amerikai médiába is eljutott a sztori, úgy döntött, visszavonja a médiainnovációs pályázaton az Origónak kiítélt támogatását, mert miután az amcsi sajtó megkérdezte tőle, mennyire jó ötlet egy állami pénzen kitömött propagandalapot támogati a renoméjavító alapjából, rájött, hogy annyira mégsem.

A kérdés az, hogy akkor eredetileg mi a jó istent vizsgáltak? Mármint megírt a a sajtó a tengerentúlon, ránéztek, és rájöttek, hogy hoppá, gyerekek, mindent vissza, ez egy állami propagandalap. De akkor elsőre mégis mit vizsgáltak, hogy simán bekajálták a kiadó PR-szövegét, hogy lesz majd nagyon modern felület, meg hírlevelek, és meg se nézték, hogy tartalmilag amúgy mit állít elő?

Erősen úgy néz ki, ennyire érdeklik komolyan a Google-t a kis piacok, kiszór egy kis aprópénzt, meg se nézi, kinek mire juttatja. Vajon világszerte a pályázat vélhetően hasonlóan alapos elbírálása során hány állami propagandalap kapott még támogatást, amit nem vett észre a "nagy" országok médiája?

Mellesleg azt amúgy is hagyjuk, hogy a Google aggódik a demokráciáért, miközben egyre inkább úgy néz ki, hogy egy nagy és jövedelmező piacért lazán beépíti a keresőjébe a Kínai Kommunista Párt cenzúraszoftverét.

Mustra: kólás energiaital, de tényleg

Bár már itthon a Hell a piacvezető, a Coca-Cola már eddig is fontos szereplője volt a hazai energiaitalpiacnak a Burn-nel és a Monsterrel, most azonban magából a kólából is kijöttek az energiaital-változattal, ami ráadásul azért is különleges, mert míg az esetek többségében vágyakozva olvassuk, hogy tőlünk ezer kilométerekre milyen új ízekkel rukkol elő a multi, és várjuk, hogy majd egyszer félig lejártan, megütődve, aranyáron rátaláljunk egy pesti dohányboltban magánimportban, most megfordult a kocka, és a hivatalos kólás energiaital először Magyarországon és Spanyolországban kerül piacra.

Már korábban is voltak jobb-rosszabb próbálkozások a kólás ízű energiaitalra, mert amúgy maga az ötlet elég triviális, jól megcsinálni viszont már annál nehezebb. Többeknek beletört a bicskája, a S-Budget-es kólás energiaital annyira rossz volt, hogy nem tudtam meginni, a Hell Strong Cola szerintem maga a középszer, de időnként hűtve jól esik, a Red Bull-féle Simply Colát szerettem, itthon pár helyen lehet csak kapni, néha még látok a Müllerekben. 

És akkor megérkezett a hivatalos, "a" kóla ízesítette az energiaitalt, azaz a magas koffeintartalmú nedűt önmagával.

Matolcsynak és a csipszadónak köszönjék a spanyolok is, hogy taurin nélkül tette mindezt.

cola_energy.pngForrás: Coca-Cola / YouTube

cce-250-ml-can-cmyk-lores_cikk.jpgÉn mikor először megkóstoltam erősen lehúzós ötszáz forintos áron a szegedi egyetemi könyvtár kávézójába (nem tudom, ki árazta be, de ember: az két forint milliliterenként!!), első benyomásom az volt, hogy jó, finom, de kevésbé érzem benne a szénsavat. Értelemszerűen a megemelt koffeintartalommal erősödik az a nekem nagyon kellemes kesernyés koffeines utóíz, ami miatt egy kicsit talán édesebbé is tették ellenpólusként. 

Olyan ez, mint ha a zenekarban durván megnyomják a dobot, és kicsit hozzáerősítik a gitárszólót is. A kissé erősebb édes alapíz, amit úgy szeretünk, egyenesen beletorkollik az intenzívebb kesernyés utóízes lecsengésbe. Bevallom, engem elsősorban ez tesz hajlamossá arra, hogy ráfüggjek a kólára (nem a cukor, zéróval kielégítően megy, koffeinmentessel nem), így esélyes, hogy erre még jobban rá fogok, főleg egy erősebb vizsga előtt, de mindenképp valami emberibb áron beszerezve.

Az ital kijött zéróban is, igazából az a fura, hogy kijött nem abban is, a kóla mostanában új ízeket idehaza leginkább csak cukormentesben hoz ki, azt is nemsokára megkóstolom, hamarosan arról is lesz mustra, illetve hivatalos forgalmazásban is elindult a vaníliás kóla (zéró, mondanom sem kell), arról is lesz poszt a héten.

A második egy százalékkal a világnézeti szabadságért

Kinek adják a jövedelemadójuk második egy százalékát az ateisták? Az elsőt közhasznú civileknek, a másodikat leginkább 31 bejegyzett egyháznak lehet adományozni. Ez utóbbira van még egy kategória, az úgynevezett „kiemelt költségvetési előirányzatú szervezet”, ebbe kizárólag a Nemzeti Tehetség Program tartozik jelenleg. Én ateistaként általában jobb híján nekik szoktam adni.

A kérdés érinti még az agnosztikusokat, a felekezeten kívüli hívőket és azokat, akiknek az egyházát nem jegyezte be „történelmiként” az állam. Az Alaptörvény eközben elméletileg garantálja a világnézeti, illetve ahogy enyhén klerikálisan fogalmaz, lelkiismereti szabadságot, amely véleményem szerint azon túlmenően, hogy az állam nem privilegizálhat egyes vallásokat mások karára (megteszi), azt is kell, hogy jelentse, hogy a hívő és nem hívő világnézeteknek esélyegyenlőséget kell élveznie.

helloquence-51716-unsplash.jpg

Ezért úgy gondolom, ezen alapelv és a szekularizáció tényleges érvényesítése érdekében célszerű lenne egy harmadik kategóriát is bevezetni a technikai számmal rendelkező második egy százalékra jogosult szervezetek között. Ide tartozhatnának az ateizmust, a humanizmus és az agnoszticizmust, mint világnézetet valló, és a szekularizációt, mint társadalmilag szükséges folyamatot képviselő civil szervezetek, társaságok.

Most, amikor az iszlám invazív terjeszkedésétől való, egyébként részben jogos félelelme miatt kvázi „válaszul” a hazai populista jobboldal a kereszténységet akarja ráerőltetni az ország egészére, figyelmen kívül hagyva az összes többi vallást és azt, hogy az ország több mint egyharmada ateista, soha nagyobb szükség nem volt még a zsidó-keresztény hagyományokon alapuló, mára szekuláris (ha úgy tetszik: humanista) Európa identitásának és jogállami vívmányainak védelmében az állam és az egyház valódi szétválasztására, valamint tényleges világnézeti szabadságra. Ez egy hosszú folyamat, ennek első szimbolikus lépése lehet az 1%-rendszer kiterjesztése.

Muti, mit olvasol

Nagyon szeretek buszon, vonaton, utazás közben olvasni. Tulajdonképpen az egyetlen olyan hely ahol úgy olvashatsz, hogy nincs közben lelkiismeret-furdalásod, hogy éppen tanulni kéne, vizsgára készülni, vagy éppen emiatt késel el előadásról, mert még elolvasol egy fejezetet vagy két cikket a hétvégi mellékletből. Mondjuk az utóbbi időben szembesültem a számomra az egyik legértelmetlenebb, de nagyon zavaró jelenséggel. Nevezetesen, hogy a Deszkre tartó távolsági buszok zöldre-kékre festett belső lámpákkal vannak bevilágítva, aminél bizony be kellett látni nem nagyon lehet olvasni, csak rontja az ember szemét. Persze még a megállóban amúgy is a pislákoló közvilágítás alatt szintén félhomályban elkezdett írást az ember befejezi, de őszintén szólva kellemetlen. És érthetetlen. Az egyik késő esti járaton nemrég felfedeztem, hogy a busz végén az egyik lámpa hátulja fehéren világít, mert leszakadt róla a kék fólia, aminek elsőre kifejezetten örültem, és azóta mindig vadászom azt a helyet, másodsorban meg így még jobban bosszant, hiszen ezáltal ezt a problémát valakik valamilyen okból mesterségesen keltették nekem.

Elgondolkodtam azon, milyen keveset látnak belőlem az emberek egy buszút során, mikor hiába próbálok előzékeny és udvarias lenni, de egy véletlenül rossz helyre lépés vagy akaratlan táskával odaütődés elég és már is óvatlannak és ormótlannak, meg még ki tudja, minek gondolhatnak, akiket nem ismerek és talán soha nem is fogok, akivel csak egy rövidke időre egymás mellé sodort minket az élet.

Talán ha óvatosan hátrabattyogok, és a félig lejött kék matricájú izzó alatt előveszek egy regényt, mondjuk Grecsó Krisztián új könyvét, egy napilapot, amelynek egész héten olvasgatom a hétvégi mellékletét, esetleg egy drága pénzen Pesten megszerzett Guardian Weekly-t, és azáltal ha csak egy rövid időre is, de egy apró szelete a személyiségemnek, a világomnak, az érdeklődésemnek látható lesz azok számára, akikkel csak együtt zötykölődünk a szanatóriumig vagy a községházáig.

Pestről jöttem vonattal egy alkalommal haza Szegedre, egyedül leültem egyedül leültem a kabinban, kiterítettem az aznapi Népszavát, és közben csendben hallgattam, ahogy a kocsi lassan megindulva kirobog a Nyugatiból. Pár perc múlva egy idős házaspár nyit be mosolyogva, kezükben ugyanazzal a lappal, és jelzik, hogy innen már szimpatikus voltam nekik, remélik, van még szabad hely. Mosolyogva utaztam le aznap Szegedig.

„Fontos, hogy ki milyen politikai nézeteket val és melyik újságot olvassa” - élénken él bennem gyerekkorom kedvelt ismeretterjesztő sorozatának, a Hogyan készült?-nek az újsággyártásról szóló részéből. Az adásban hosszan peregtek le a végeláthatatlan újságpapírok az engem elsőre óriásira nőtt papírrepülőre emlékeztető nyomdagépről, majd végül ezzel a mondattal summázták az adást.

Tényleg fontos. Nem szívesen emlékszem vissza, de sajnos én is, és negatívan is megítéltem már mást, amikor megpillantottam, hogy éppen mit olvasnak. Mondjuk amikor Balatonalmádiban a strandon a partra kiállított napozóhelyek között kerestem szabadot, melyek szépen sorban álltak egymás után, és csak egy olyanon volt hely, ami szorosan össze volt tolva egy másikkal, amin egy bácsi Magyar Időket olvasott, amire azért nem telepedtem le, mert kicsit már benne lett volna olyan közelségben az intim szférámban, de kissé sandán néztem azért rá is, meg arra is, akiről ugyanerre a kabinok közt kutatva figyeltem föl. Nem vagyok rá büszke, hiszen megítéltem az alapján, mit olvas.

Nemrég olvastam (a megállóban félhomályban) egy érdekes eszmefuttatást arról, hogy ha saját értékrendünkre alapozott racionális érveléssel aligha értjük meg egyik-másik vitapartnerünk gondolkodásmódját, nem szabad beleesni abba a hibába, hogy elvitatjuk az ő általa vallott értékek jogosságát.

Mea culpa, azóta talán kicsit érett a gondolkodásom, és már másképp látom. Azt gondolom, minden egyes ilyen gondolat hat rám, formál, és így van ez másokkal is, épp ezért érdemes időről-időre, de inkább rendszeresen alaposabban tanulmányozni a tőlünk eltérő gondolkodású emberek értékrendjét, a véleményük mögött húzódó világlátást, mindennapi tapasztalásokat.

Tényleg fontos, hogy ki melyik újságot, de inkább, hogy ki melyik újságokat olvassa.