Fegyvertelen

Mi marad? - Gondolatok az újranyitásról

2021. április 04. - Kristóf Tarnay

Most az életünkért küzdünk, amit utána újra meg kell töltenünk tartalommal, akár generációk szokáskészleteit újratanulva.

endri-killo-tvwqbeoajnw-unsplash.jpg

Üresen álló osztályterem. Visszavár? (Illusztráció: Endri Killo, Unsplash)

Tovább

Ne infláljuk el az oltásellenességet!

Gyurcsány titokban oltásellenes?

d_mti20210402003.jpgIllusztráció: MTI/Kiss Dániel

Korunk egyik nagy problémája, hogy ha egy eredendően súllyal bíró jelzőt ráhúzunk mindenre, akkor elveszíti a súlyát. Így ha minden sértő és bántó, akkor semmi sem az, ha minden rasszista és kirekesztő, akkor semmi sem az és még sorolhatnám. Így tesz most a kormánypárt az oltásellenes jelzővel, amely azért tűnik felelőtlenségnek a részéről, mert ha valaki tényleg oltásellenes, az valóban elég veszélyes eszméket terjeszt a pandémia alatt.

De az ellenzék nem az, még a DK sem. Nem értek egyet a keleti vakcinák elleni aláírásgyűjtésükkel és kommunikációs hadjáratukkal, de ez még nem oltásellenesség. Azt a vitát, hogy melyik vakcina megbízható és melyik nem, illetve lehet-e olyanokat használni, amelyeket az Európai Gyógyszerügynökség még - jó eséllyel itt a mégen van a hangsúly - nem engedélyezett, le lehet és le is kell folytatni, ebben pedig állást foglalni még nem oltásellenesség.

Egyébként a kormánypártok és a hozzájuk közel eső médiumok szeretik a DK állítólagos oltásellenessége mellett azt is mantrázni, hogy a fővárosi önkormányzatot Gyurcsány irányítja. Nos, a fővárosi önkormányzat hónapok óta plakátkampányt folytat "Kell az oltás" felirattal, amit a legtöbb budapesti hirdetőoszlopon meg lehet tekinteni. Ezt én egy kicsit ellentmondásnak érzem.

Talán Gyurcsány titokban oltásellenes?

Nyilván ennek semmi értelme, ahogyan eredendően súllyal rendelkező fogalmaink pillanatnyi aprópénzre váltás érdekében történő kiüresítésének sem. Egyik oldalon sem.

Lehetünk-e boldogok, ha magasak az adók?

Szabadnak lenni nehéz. Sokkal könnyebb a posztkádárista állam gyereksorban tartott alattvalójának lenni, ahol a rezsi is politikai kérdés.

the-new-york-public-library-kajlrqwt5yy-unsplash_1.jpgIllusztráció: The New York Public Library (Unsplash)

Mi a szabadság? Tegnap, amikor lementem a közeli diszkontba kajáért, két kisgyerek játszott a téren, azt kiabálták, szabadság. Az, hogy elmehettem vásárolni, is egyfajta szabadság, hiszen most este hét óra után nem tehetem meg. Két banális és hétköznapi dolog, amely jelentheti a mindennapokban a szabadságot.

De nyilván más a szabadság annak, aki élt abban a rendszerben, ahol jött a fekete autó és ahol nem mondhattad el a saját véleményedet. És nyilván más nekem, aki a világot megismerve kívánnék nagyobb egyéni mozgásteret.

Mert ma is megsértik a szabadságunk, gyakran idehaza az egyre nagyobb autoriter hajlamokkal vezetett állam, ahol azonban az ellenzék sem áll ki következetesen a minél nagyobb egyéni szabadság mellett, a vita inkább csak arról folyik, mit tiltsunk be. De a szabadságunkat megsértheti egy techcég is, abszurd módon, hiszen ő épp a piac és a vállalkozás szabadságának lehetőségével élve tart ott, ahol most tart.

Mivel ilyen sok mindent jelent a szabadság, ennyire függ a személyes élményektől, ezért definiáljuk! Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy a szabadság a lehetőség a felelős döntések meghozatalára. Nekem jobboldali liberálisként a szabadság a legszorosabban az egyéni felelősségvállaláshoz kapcsolódik. Nem biankó csekk, hogy minden jó lesz, de az út, a lehetőség, hogy megteremtheted magadnak a boldogulásod anélkül, hogy ebben folyamatosan akadályoznának.

Szabadnak lenni nehéz. Sokkal könnyebb a posztkádárista állam gyereksorban tartott alattvalójának lenni, ahol a rezsi is politikai kérdés. Ahol a fizetésünknek a jelentős részét azért állam bácsi osztja be, mert azért ahhoz mégsem vagyunk elég felnőttek, hogy az igazán fontos dolgokról - például az egészségügyi ellátásunk - magunk gondoskodjunk. Ez egyébként rímel az Instagram és a fogyasztói társadalom tét nélküliségének a világára, amelynek mai napig virágzó pótcselekvés-terméke a kultúrharc a valódi kérdések megtárgyalása helyett.

Viszont valódi kérdéseket tárgyaltunk tegnap az Eleven Emlékmű online beszélgetésén, ahol a liberális nemzetképet boncolgattuk. Ilyen kérdések felől indultunk és eljutottunk a címben jelölt dilemmáig, érdemes megnézni, illetve az általuk szervezett későbbi beszélgetéseket is követni. A rendezvényen Béndek Ábrissal beszélgettünk, illetve a nagyon remek aktív közönséggel, Ábrissal felvettünk egy videót is a témában, az is hamarosan kikerül.

A BLM-szobor és a nemzeti ügyeink

A kultúrharcos narratívát mindenki értelmezni tudja, mert addig sem azt kell meglátni, hogy egy rakás olyan problémánk van, amit közösen kéne végre rendezni. 

167912279_279498703847025_6496657484226665070_n.jpgFotó: Telex.hu (Facebook)

Nos, akkor kezdjük ilyen alapállításokkal. A BLM-szobor tényleg borzalmasan néz ki, de nem szobor igazából, egy pályázat modern műalkotása, amit két hétre tettek ki a köztérre többedmagával, szóval kábé az ARC-plakátokkal kezelendő egy fiókban. Ezzel nem az ottani plakátokat akarom megsérteni (azok közül sem mind esztétikus), hanem azt érzékeltetni, hogy ez inkább egy provokatív eszköz, mint sem valami örök, esztétikus kulturális érték.

A célja pedig, ha én jól értem, az lenne, hogy diskurzust generáljon olyan kérdésekről, mint elnyomott rasszok, melegek, stb. Ez egy fontos ügy lenne, mert bár Magyarországon az afroamerikai lakosság száma nagyon pici, a romák helyzete sok szempontból eléggé rímel az ő élethelyzetükre. Noha a jogrendünkben nem kellett soha hátra ülniük a buszon, a kultúránk, vagy inkább annak hiánya sajnos még most is ezt eredményezi sokszor. És igen, mielőtt a kommentelők egy része okosan megjegyzi, a helyzetüket a romák számottevő része rosszul, agresszióval kezeli, amire a fehér magyarok részéről ismét agresszió a válasz és elszabadul a pokol az országnak olyan, láthatatlan helyein, ahol pont szolidárisnak kéne lenni egymás nyomorával, teljesen mindegy az a pár árnyalat.

Szóval én azt hiszem, hogy ideális esetben egy ilyen műalkotás efféle diskurzusoknak lenne a katalizátora. Hogy miért van az, hogy még mindig nagy szám, ha egy roma fiatal lediplomázik, hogy miért kell vásári majomként mutogatni a roma értelmiségieket, miért van, hogy ha egy politikus roma, akkor gyakorlatilag kitörhetetlenül rá van osztva a „díszcigány” szerep, ahogy azt sokszor maguk is elmondják tehetetlenül.

Miért futnak vaspáncélban lejtőn fölfelé, rajzszögekkel az oktatási rendszerben és ha nem lett volna pandémia, miért tartotta volna jó ötletnek a kormány az aktuális kommünikéjét az ellenük való hergelésre felhúzni?

Na, ilyenekről kéne beszélni a „BLM-szobor” kapcsán és nem arról, ki dönti le és ki bassza meg. Mert a kultúrharcos narratívát – amely alapvetően pótcselekvés – mindenki értelmezni tudja, mert addig sem azt kell meglátni, hogy egy rakás olyan problémánk van, ahol ha nem is hiszünk az olyan coelhói bölcseletekben, hogy sokkal több van, ami összeköt, mint ami elválaszt, akkor is egyszerű józan paraszti ésszel be kellene látnunk, hogy az éri meg, ha ezeket közösen próbáljuk végre rendezni.

Lehet ez egzisztencia vagy épp a rasszizmus problémája és lehet a minket elvileg és elég irracionálisan elválasztó vonal, hogy kinek milyen a bőrszíne vagy, hogy ki liberális és ki konzervatív. Hogy ez nem megy, az sokkal nagyobb probléma, mint hogy két hétre eggyel több ronda szobor mellett rohanunk a villamos után az egyik kerületben.

Safe space a törött szélvédő mögött

A gond akkor kezdődik, amikor már a közéletbe is betör, hogy a te véleményednek nincs létjogosultsága, mert bántó.

cssjkv2uyae3fik.jpg

Valamilyen oldalon képernyőfotó formájában jött szembe egy tweet, miszerint hogy a francba lehet egy generáció mindenen megsértődve, aki South Parkon és Family Guy-on nőtt fel? Lazán kapcsolódik ide, hogy a YouTube már nem fogja mutatni a dislike-ok számát. Persze biztos fontos probléma az ebből származó önértékelési zavar, de kezdem úgy érezni, hogy a világ egyre nagyobb hányadát kebelezi be Cartmen sorozatbeli safe space-e.

A safe space, aki esetleg nem tudná, olyan tér, ahol semmi bántót nem mondhat rád senki. Nincs ezzel egyébként semmi baj, fontos, hogy az ember olyan környezetben éljen, ahol komfortos, ahol elfogadják, a családja ne bántsa őt verbálisan, stb. De amikor a safe space-t elkezdjük kiterjeszteni az élet minden területére, akkor már gond van. Először csak a magánéletünkben, ott legalább lehet választani, ki mennyire tolerálja az ilyesmit.

Az igazán komoly probléma akkor kezdődik, amikor már a közéletbe is betör, hogy a te véleményednek nincs létjogosultsága, mert én bántónak ítélem meg.

Ez első körben csak a vitákat fojtja meg, végső soron aki összekeveri a biztonságos teret a közélettel, szélsőséges esetben emberek egzisztenciáit akarja elkezdeni kicsinálni tizenöt évvel ezelőtti posztok miatt, ez a cancel culture, az eltörlés kultúrája.

Viszont ami ennél is közvetlenebbül veszélyes, amikor a generációnknak (én magamat az Y és a Z generáció határához sorolom, szóval az enyém) az a része, aki nem nőtt ki a kiterjesztett safe space nyújtotta óvodából, beszabadul különböző intézményekbe, ott bármifajta döntési pozíciót nyer, majd ha bármit rosszul csinál - ami megesik, hiszen emberek vagyunk, gyarlók - nem tudja elfogadni a kritikát, mert őt az megsérti. 

Kellően túltolt esetben és a szükséges önreflexió hiányában ezt hajlamos az ilyen ember úgy értelmezni, hogy ha ő kinyilvánította, hogy megbántottad, már reagálnia sem kell a kritikádra. Ez kábé olyan, mintha én kiabálok az anyósülésen, hogy árokba fogunk hajtani és miután megtörtént, a sofőr azon rugózik, hogy hozzátettem, hogy bazmeg. De addigra már ott füstöl az autó, nincs a helyzeten mit szépíteni. Jó lenne ezt a folyamatot időben visszacsinálni.

Közügy-e Mészáros Lőrinc utazása és szerelme?

Hang vagy a vírus lelki oldaláról, oltásról, Kínáról és Lölő Dubajozásáról.
letoltes.png
Résztvevőként ajánlom a Második Reformkor Alapítvány vitaműsorának friss részét! Benne:
  • Einvág Benjámin (Második Reformkor Alapítvány),
  • Pék Szabolcs (Iránytű Intézet),
  • Rácz Adél (Alternatíva Párt),
  • szerény személyem
  • A műsorvezető pedig Bakró-Nagy Attila.

A diszkrét tankeres fájlbetekintésről

Az informatikai biztonságot nem az adatvédelem durva megsértésével kéne kezdeni.

le-wagon-6yzewlzjs4w-unsplash.jpg

Illusztráció: Le Wagon (Unsplash)

Én olyan – egyházi – általános iskolába jártam, ahol több diáktársam konkrétan Facebook-posztokért kapott igazgatóit és efféléket. Az egyházi jelző csak a módszer miatt érdekes. Hiába mondtam én például egyszer egy poszt elvileg sértettjeként is akkor még erősen csak formálódó világképemmel, de már akkoriban komoly igazságérzetemmel, hogy ez nonszensz, a Facebook-posztok ugyanis teljesen a magánéletünkhöz tartoznak, akkor is, ha a tanár véletlenül ismerősöd – nem biztos, hogy ez jó ötlet -, hiszen ez olyan (azt hiszem, ezt a hasonlatot használtam), mintha a közel, egyébként mindannyiunk által nagyon szeretett játszótérre menne ki valaki és ott mondana valamit az arra járóknak, jött a gyakorlatilag mindenre ráhúzható gumiszabály, az „ez nem összeegyeztethető az iskola értékrendjével, szellemiségével”.

Ez persze minden irányból nonszensz. Kezdve azzal, hogy egy általános iskolás diáknak maximum próbálgathatják átadni az iskola szellemiségét, nem elvárható, hogy elsős korától egyfajta élő reklámtáblaként képviselje is azt. De a legfőbb baj ezzel persze az volt, hogy ez gyakorlatilag arra volt ráhúzható, amire nem szégyellték. Ez jutott eszembe a mai sajtóban azt a hírt olvasva, hogy a pedagógusok laptopjaiba, akár – ha nem egyértelmű, a magán fájlokba is - betekintene a tankerület. Ami teljes nonszensz, egészen elképesztő. Az különösen pikáns, hogy ki kell emelni a szakszervezet részéről – szuper egyébként, hogy a közállapotokra tekintettel megtették -, hogy ezt akkor sem köteles aláírni a pedagógus, ha történetesen iskolai, „céges” laptopot használ.

Na, ja. A magyar állam gyakran működik úgy, mint egy közepesen frusztrált, kapuzárási pánikban szenvedő középkorú szülő, aki azzal „érvel” gyerekével szemben, hogy „amíg az én kenyeremet eszed…”. Nem, természetesen a személyiségi és adatvédelmi jogai mindenkinek sérthetetlenek, függetlenül, kinek az eszközét használja. De képzeljük el, hogy is történne ez a mindennapokban. A letöltések mappában nálam nyolcvanöt új mappa van, elképzelem, ahogy a fáradt, meggyötört tankeres alkalmazott fél ötkor lenyitja a könyvtárat. A „csajom pucér fotói” mappa magántermészetű? No és a WOW installer? A rajta lévő filmek legálisak? Jó, igaz, ahhoz tényleg nincs közöm.

Persze az adatvédelem és az "informatikai biztonság" fontos dolog, és a munka és a magánélet szétválasztásának fontos eszköze a privát és céges fájlok elválasztása. Csak ezt az egészet nem pont ezeknek a durva megsértésével kellene elkezdeni, mert akkor már megint háborúzunk a békééért…

A leuralás üvegplafonja

Amikor elkezdtem nézni az elvileg itthon népszerű Brave New World-öt, ami a Netflixtől már önmagában merész húzás, hiszen egy vezetői értekezleten előadta valaki, hogy a pandémia kellős közepén disztopikus sorozatot akar bemutatni, szóval elsőre ilyen Unorthodox-ellencsapásnak hittem. Abban ugye elég plasztikusan mutatták be, milyen kilépni a bigott safe space burkából és rájönni, hogy a zord valóságban is van élet, ami azért nekem simán keresztény konzervatív családi háttérrel is ismerősen csengett.

Szóval az első részt nézve még azt hittem, erre válaszul az ultrakonzik elkészítették, hogy képzelik el azt a világot, ami egyenes következménye annak, hogy van melegházasság és hasonlók. Mindenki kúr mindenkivel mindenhol, a szállodák hedonista, ám nem túl szofisztikált kúrómedencéit nem épp diszkréten kommunikálja a recepció és persze tilos a monogámia.

Az alapsztori ugyanis, hogy Új Londont felhúzták a mostani világot leigázva, ahol ilyen típusú szabályok szerint egy furcsa kasztrendszerben valamilyen tudatmódosítót folyamatosan adagolva él egy szűk elit. A második rész végére – itt tartok most, szóval még csak az ebben látottak alapján írom ezeket a sorokat – rá kellett jönnöm, hogy ennél többről van szó.

Amikor – spoiler eladó – már-már groteszk bestialitással fellázadnak a – hát mondjuk így – „őslakosok” az őket leuraló, majd rusnya bazári majmokként mutogató elit ellen, akkor a szabadság és a felelősség szavak érlelődtek meg bennem. Van első és többedik olvasatra is egy amerikai őslakosos konnotációja az egésznek, de ennél azért lényegesen többet is mutat.

A steril-kimért-PC, hazai viszonylatban úgy mondanám, belpesti társadalomszervezés nagyon súlyos visszaütést generált. Még egyszer, első két rész csupán, de leginkább az jutott eszembe, amikor Puzsér fejtegette a provokáció majdani eldurranását és a sokszor emlegetett polgárháborús hangulatot a Luxusfeleségek kapcsán. Gondolkodtam ugyanis, hogy a belpesti narratíva megszüli a vadNERtársak narratívát, majd újra és így tovább.

Meg azon, hogy ennek csak egy része az a kör, aki már alapból kirekesztene a szalonból, ha egy írásomban Puzsért hivatkozom. Amit viszont nem lehet csak annyival opponálnom, hogy ilyen dafke-performanszként mondjuk összeollózok egy blogfirkát csak Puzsér-coubokból, akármennyire is vicces lenne.

Mert egyszerűen nem lehet csak erőből. Vitázni sem és utána abból következően világot átalakítani sem. Mindenesetre én nézem tovább, és igen, megvan, hogy már nem teljesen új a sorozat, de akit zavar, ha úgy írok róla, hogy számomra az, annak arra van az ajtó.

A szabadságvágy magyar ügy

A polgári Magyarország maga lenne a klasszikus liberalizmus.

bence-boros-qof81datggu-unsplash.jpgIllusztráció: Boros Bence (Unsplash)

Sokan félreértik a jobboldali liberális / libertárius gondolkodást, azt hiszik, hogy ez ugyanolyan kopipészt import kultúrharcos eszme, mint a 888 „fehér férfi” rovata. Pedig nem, pont nem.

A saját tapasztalatom például az, hogy amikor szükségem lett volna segítségre, egyáltalán nem számíthattam az államra, a szolgáltatásait csak kényszerből használom, ahol nincs más (MÁV, tömegközlekedés), ellenben rendesen szentségelek, hogy a havi nettóm felével megegyező pénzt adózik le a munkahelyem utánam, ami azért nem kerülhet hozzám, hogy abból MTVA-t, KESMA-t működtessenek, reklámozzák, hogy vegyél magyar levegőt és finanszírozzák, hogy „Mészáros” megvegyen egy újabb megyét.

Szóval ez a napi tapasztalat, közben viszont azt se felejtsük el, hogy a polgári Magyarország ígéretével évtizedek óta házal a Fidesz, míg el nem kotyogta egy ideológusok, hogy valójában az egész csak egy politikai termék. Mondjuk nem mintha nem látszana. A polgári eszmény pedig valami olyasmi, mint egyéni felelősségvállalás, a szabadság, mint lehetőség a jó döntések meghozatalára, öngondoskodás posztkádárista bürokratikus szocreál „alapjogok” helyett és a többi. A polgári Magyarország maga lenne a klasszikus liberalizmus, ami nem keverendő össze a történelmileg Churchill és Sztálin Hitler-ellenes szövetségéből eredeztethető, de mára már meghaladásra érdemes bal-/neoliberalizmussal.

Ha egyszer végre kipróbálnánk a szabadságot, azt is hiszem, megtapasztalnánk, hogy nagyon is illik az a mi kultúránkhoz, sőt. Bárcsak.

A kimerültségtől a választójogig – tabuk nélkül a diákság problémáiról

hatsopad_og.png

Itt nincs kikapcsolt mikrofon! – beszélgetéssorozatot indítottak a pandémia alatt az ADOM Diákmozgalom szegedi tagjai.

A héten a diákok választójogáról szóló vitával debütál a Hátsó Pad, az ADOM Diákmozgalom szegedi szervezetének oktatásügyi podcast műsora, a következő adásokban pedig a humán tárgyak hasznosságára keresnek pró és kontra érveket a beszélgetéssorozat résztvevői.

A civil szféra nincsen könnyű helyzetben a járvány alatt, az ADOM Diákmozgalom is így van ezzel, diákképviseletünk számos projektjét kellett elhalasztani. És ugyan már zajlik a vírushelyzet utáni aktivitásunk tervezése, most is, amikor a közélet nagy része a virtuális térbe kényszerült, szeretnénk valami tartalmasat készíteni, valódi, hiánypótló diskurzusokat indítani.

Ennek keretében indítottuk sorozatunkat, amely a legnagyobb platformokon, így a Spotify, a Google Podcast, a YouTube és az Anchor.Fm felületeken érhető el.

A podcast szabad műfaj, a résztvevők a saját véleményüket mondják el, akkor is, ha az egyébként nem feltétlenül azonos a szervezet álláspontjával. A cél ugyanis pont a konstruktív gondolatcsere, vita. A Hátsó Pad ezért is kapcsolódik szorosan az ADOM Diákfórum nevű blogunkhoz és az azonos nevű Facebook-os vitacsoportunkhoz, célunk, hogy az elhangzott vitaindító, gondolatébresztő felvetéseket ezeken a platformokon tovább vigyük diákképviseletünk tagjaival és minden érdeklődővel.

Az első adás itt meg is hallgatható: 

süti beállítások módosítása